Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)

1973-02-01 / 6. szám - Onódi János 1927-1972

időbeni és térbeni találkozása a véletlen. — így hallottuk tőle, így tanított bennünket; tanítványokat és kollégákat, fiatal növendékeket, koros munkásokat és parasztokat: — ez a véletlen.

De ez a véletlen?! Halála a véletlen?! Ah, nem, nem!

Itt nem a véletlen kizárólagossága zárta be az élet kapuit. És ezt mi tndjuk legjobban, mi; tanítványai, munkatársai, elvtársai, barátjai, akik nap mint nap láttuk a lángolását. Az életet mindig csak egyféleképpen tudta értelmezni: folytonos és örök munkában. Mindig, minden körülmények között áhítatos kitartással és fegyelmezetten dolgozott. Ah, dehogy is volt neki ideje magára is gondolni, megpihenni, meggyógyulni. (Pedig mennyire szüksége lett volna a gyógykezelésre, hányszor és hányszor — és jaj, már mióta! — mozdult meg tétován a keze abba az irányba, ahol valahol mélyen, görcsös fájdalmakban érlelődött a mai tragédia!) A munka mindenekelőtt és mindennél előbb- revaló volt számára. Emlékszünk, egyszer, évek előtt az orvosok és a kórokozta folytonos kínzó fájdalom ráparancsolt néhány hetes pihenést. Embert még oly boldogtalannak nem láttunk, mint ő volt ekkor. Mennyire bizonygatta: értsétek meg, pedagógus vagyok, tanítanom kell míg bírok, nem tudok az iskola nélkül élni... Es tanított tovább. Lelkesen és szeretettel és nagy türelemmel. Igazat és igazán. Csak most halála után számolgatva és mérlegelve döbbenünk rá; alig van nálunk magyar pedagógus, akinek annyi tanítványa lenne, mint neki, és akinek gondolkodásmódját, világnézetét ne pallérozta volna (az egyetlen dolog, amire lelke mélyén nagyon büszke is volt!), és alig van nálunk ember, aki annyira aggódott és fáradozott volna gyermekeink jövőjéért mint ő. És milyen jól tanított! Mennyire szerették! (Évekkel ezelőtt egy főiskolai ankét győztese volt: Onódi János tanár elvtársat kedveljük leginkább, mert ő

__egyszerűen és érthetően magyaráz, mert ő türelmes, mert szerény, mert pontos, szigorú, de nagylelkű, mert ő mindig jókedvű, mosolyog, ... mert jó, okos ember.

Mert jó tanár. Mert jó ember. Mer jó kommunista ember.

Pedig nehéz útja volt. Az élettől jóformán semmit nem kapott ingyen, de még- csak olcsón sem! Sokgyermekes szegény zsellér fiaként jött a világra Csúzon. A felszabadulás után Pestre kerül, ahol gyári munkásként keresi kenyerét és helyét az új világban. Eligazodásként a szegénység és megalázottság keserű tapasztalatát hozza iránytűként. Bekapcsolódik az ifjúsági mozgalomba, majd egy kollégiumban nevelősködik. Közben tanul, leérettségizik. 1950—1954-ben a közgazdasági egyetemen tanul. Ezidőben a Népszava, majd később a Dunántúli Napló szerkesztője. 1955-ben hazajön, s haláláig a csehszlovákiai magyarság oktatási-nevelési gondjainak és feladatainak szenteli erejét és tudását. A bratislavai Pedagógiai Főiskola és a Felső Pedagógiai Iskola tanára. 1960-tól a niirai Pedagógiai Intézet, majd a Pedagógiai Fakultás dékánhelyettese, filozófiatanára. 1970-től a nitrai Mezőgazdasági Főiskola mellett működő Marxizmus-Leninizmus Intézete Filozófiai Szekciójának vezető tanára volt. S közben — sosem menekülve nagy szerelmétől, a lapszerkesztéstől — évekig felelős szerkesztője volt lapunknak, a Szocialista Nevelésnek, tagja volt a Csehszlovák-Szovjet Barátság Szövetsége Központi Bizottságának, elnöke volt a Csemadok nitrai járási bizottságának és ... nem soroljuk tovább.

Többezer pedagógus, lapszerkesztés, számtalan előadás, a marxizmus-leniniz- mus magyar tagozatain végzett munka, sok-sok cikk és tanulmány fémjelzi ezt a pompás életpályát, ezt a nehéz életpályát. (Tisztelt Onódi tanár elvtárs, kedves János, drága Jancsikánk, ha olvasnád, bizonyára bosszankodva mosolyognál e szomorú és adatszerű sorokon, s talán meg is dorgálnál bennünket: nem kell ezt olyan halálos komolyan venni... De sajnos nagyon szomorúak vagyunk, mert minden kör — bezárult.)

Köszönettel és tisztelettel búcsúzunk Tőled, munkád és kommunista elvhűséged örökké él tovább bennünk és gyermekeinkben.

166