Szocialista Nevelés, 1970. szeptember-1971. június (16. évfolyam, 1-10. szám)

1971-04-01 / 8. szám - Erdélyi Margit: Gondolatok a magyar nyelv és irodalom tanításáról / Az alapiskola felsőbb osztályainak problémái

tollbamondásoktól. A heti két óra nagyobb biztosíték erre az eddigi óraszámnál.

Itt említeném meg, hogy nagy előrejutást jelentene számunkra, ha megjelennének, évfolyam és tananyaghoz mért különböző gyakorló füzetecskék. Elképzelésem szerint ez a füzetecske a házi és iskolai gyakorlatok elérhető legmagasabb számát tartalmazná és lehetővé tenné az önellenőrzést. Jellegében csak annyiban különbözne a tankönyvekben már eddig is használt gyakorlatoktól, hogy lényegbevágóbban, tömörebben kérné számon a gyermekektől az anyagot. Bizonyos minimális mennyiséget kötelezően elkészítenek a gyerekek, persze következetes ellenőrzést és értékelést eszközlünk egyidejűleg. A kötelezőkön felül, önszorgalomból végzett gyakorlatok különösebb dicséretben részesülnek majd. Ezzel talán nagyobb szorgalomra serkentjük tanulóinkat, tökéletesebb képet nyerünk tudásukról, ők maguk áttekinthetőbben látják a tudnivalókat és ez a füzetecske évről évre összefoglalás lenne számukra a már elsajátított tananyagból, meg ismétlések céljaira kitűnően felhasználhatják.

A nyelvtani és a helyesírási gyakorlatokon kívül kötelességünk szorgalmazni a stilisztikai gyakorlatokat. Elkeserítő, hogy ez az anyagrész, amely a magyar nyelvnek mélyreható megismeréséhez ad alapot, elhanyagolt legyen. Ugyanis az elméleti anyagot szépen megtanítottuk eddig is, reprodukálták is tanulóink azt a néhány példácskát, amelyet tanítójuk győzött megemlíteni, de nem jutottak el addig, hogy a saját gondolatmenetük is a stilisztika fontos törvényei szerint „vegye az irányt“. Bizonyítja ezt beszédük és az írásbeli fogalmazásaik. Nagyon áttekinthető, sok-sok gyakorlatot tartalmazó füzetecskét igényelünk, amelyben lehetséges az előrenyomott gyakorlatokat kitölteni, hozzáírni, esetleg átjavítani (hibás szövegeket) és a kidolgozásra is adna ugyanott lehetőséget. Ez a hiányosság nemcsak a hatodik, hanem a többi évfolyamban is fölmerült.

Az irodalmi nevelés tanterve a 6. évfolyamban jóval átgondoltabb az eddiginél. Föltétlenül alaposabb ismereteket nyújt népköltészetünkből, népünk múltjából, nemzetünk történelméből. Az egész irodalmi anyag összeállítása szerencsésebb és kielégítőbb, s ez vonatkozik még a jól válogatott kalandos történetekre is.

Hiányolom, hogy a népballadák és műballadák témakörben a 7. évfolyamban Arany János balladaköltészetét nem említjük. Nem hiszem, hogy József Attila egyetlen balladája jól reprezentálná ebben az évfolyamban egész műballada- kincsünket.

Reménykedve, de mégis félve az „objektív nehézségektől“ említem meg, hogy a 8. és 9. évfolyamban kevésnek találom a heti négy magyar órát. Ha más úton nem lehetne megoldani, a már elfogadott nem kötelező óra formájában kellene változtatást eszközölni. Ez a valóban szép és komoly tananyag, mind a nyelvtan és irodalom, mind pedig a fogalmazási ismeretek területén megkívánja, hogy komolyan foglalkozzunk vele.

Tudvalevő ugyan a gyerekek túlterheltsége, de vajon hogy jusson ideje a pedagógusnak következetesen megtanítani a tananyagot, tehát végeredményben jó olvasókat, igényes színház- és mozilátogatókat nevelni?

És még mindig marad egy megoldatlan probléma: a tanuló szókincse.

Ezer panasz hangzott el a pedagógusok és diákok szájából egyaránt: tudása van, de szegény a szókincse, vagy: tudom, csak nem sikerül elmondanom. Gondoljuk el, milyen hallatlan hátrányban van a kis szókincsű ember. Társadalmi kapcsolataiban hányszor lesz hiányérzete emiatt! És nem érezzük mi, kész pedagógusok, hogy e téren mulasztottak a mi tanítóink is?

Föltétlenül gyors orvoslást igényel ez a tény, hiszen hány kilencedikes hagyja el az iskolát úgy, hogy az anyanyelvét sem tudja tökéletesen, sőt megfelelő szinten sem; gondolok főleg az aktív szókincsre. S kell-e hathatósabb nevelőmunka az esztétikai nevelés érdekében, mint a szókincsfejlesztés?

244