Szocialista Nevelés, 1970. szeptember-1971. június (16. évfolyam, 1-10. szám)

1970-12-01 / 4. szám - Mózsi Ferenc: Forradalmi optimizmussal

törvényszerű tükrözései a valóság egyes oldalainak, amelyeket az ember megismer“ (P. M. Jahobszon: Az érzelmek pszichológiája, Budapest, 1960, Tankönyvkiadó. — 39. old.].

Tehát: az elmúlt két év ideológiai káosza, kisebb-nagyobb mértékben, mindnyájunkra hatott, ezért fokozottabban — lelkiismereti kérdésként — kell igyekeznünk megismerkedni a tényekkel, és így „rendezni legbensőbb ügyünket“ is. Ma már általában ismert tény, hogy például az 1968— 69-es évek lovagjai féligazságaikkal, hangulatot csináló demagógiájukkal saját magukat járatták le. Főleg pedig azzal, hogy „csak beszéltek, beszéltek, de kezük pihent“, szavaik mögött nem állt ott a hozzáértés, és az eredményes munka aranyfedezete. Nagy szólamokkal hangoztatták: segíteni kell a magyar iskolaügynek, mert ami eddig volt, az mind rossz. Ezzel a taktikával azonban csakhamar felhagytak, mert látták, nem mennek vele sokra. Aztán javítottak nagyhangú szólamukon, s azt hangoztatták, hogy az elért eredmények, az a tanítóság érdeme; a hiányokért pedig kizárólag a vezetés az igazgató-helyettesektől egészen a legfelső fokig

— ők felelnek. De ez a taktika sem vált be, mert a magyar tanítóság legjobbjai cáfolhatatlan érvekkel utasították vissza a demagógiának ezt az okoskodását. A „Hét“ 37. számában gondos csokorba szedte S. T. T. a hangulatot csináló és irányító manipulátorok opportunista virágait. A csokor azonban gyorsan elhervadt. Ám a szerző teljesen megfeledkezve előző írásáról ma már másról ír. Nem zavarja, hogy annak idején ugyan felrótta: „olyasmiről írogattunk, hogy mit nézzen és mit ne nézzen a gyermek a tv-ben, milyen fontos számára a testnevelés, mit mond a pszichológus a serdülő lelki válságáról, stb., stb., de hogy a lényegretörő kérdésekről szóltunk volna, ahhoz nem volt bátorságunk...“ (Hét, 1969. 9. 14-én

— 10. old.]. Ugyanez a szerző azonban ismét ír, például az Új Szó-ban (1970. október 22.), nem „lényegre törő kérdésekről“, hanem a tanulók ruházkodásáról. Persze ez is fontos. Csak hát akkor, annak idején miért is kifogásolta ezt a szerző? Vagy miért hallgatta agyon az annak idején már megjelent „lényegretörő“ írásokat? Csak azért, mert „kiszolgálta“ a hangulatot. Már pedig minden opportunizmus attya: — azt mondani, írni, ami „egyeseknek“ tetszik. A tetszetősség és a konformizmus, a kispolgári radikalizmus és a kislelkűség — ezek az opportunizmus forrásai.

A Szocialista Nevelés Pártunk alakulásának 50 éves jubileumát arra akarja felhasználni, hogy valóban a lényegre törő kérdésekről szóljon bátran, igazan. A múltról, melynek eredményei a mához vezetnek, a máról, mely a jövő záloga. S mindezek a kérdések pedagógiai vonatkozásban többek közt úgy merülnek fel, hogy egyesek az iskolát egyoldalúan csak a múltat megőrző, valamiféle „konzerváló intézményként“ tartják számon. Persze az iskolának valóban van ilyen funkciója is, hiszen a felhalmozódott kulturális értékek átszármaztatása az iskolának mindig is fontos feladata volt, és véleményünk szerint lesz is. Az igaz, hogy vitatható: vajon a nemzetiségi iskolákban ennek a múltat megőrző funkciónak hangsúlyo- zottabbnak kell-e lennie, mint a többségi iskolákban. Elismerjük: az oktató-nevelői tevékenységnek minden iskolában, de a nemzetiségi iskolákban méginkább, el kell látnia ezt a funkciót. Gyorsan változó korunkban azonban nem csupán ezt a múltat áthagyományozó, hanem ezzel egyidejűleg az ifjúságnak a jövőre előkészítő funkcióját is kellően ki kell domborítania az oktató-nevelői tevékenységnek. A nemzetiségi iskolában pedig egy-