Szocialista Nevelés, 1970. szeptember-1971. június (16. évfolyam, 1-10. szám)
1970-11-01 / 3. szám - Tankó László: Hasznos segédkönyv / Könyvekről
Hasznos segédkönyv TANKÖ LÄSZLÓ Ped. Kutatóintézet, Bratislava TÓTH BÉLA: OLVASÖVÄ nevelés a középiskolában, Bpest, Tankönyvkiadó, 1969 Igen hasznos didaktikai sorozat indult 1969-ben Magyarországon a TANÍTÁS PROBLÉMÁI címmel. A sorozat főleg a magyar szakos tanítóknak igyekszik módszertani segítséget nyújtani az irodalomtanítás különböző területein. Első kiadványainak egyike Tóth Béla: Olvasóvá nevelés a középiskolában c. munkája. Az olvasóvá nevelés központi fontosságú az irodalomtanításban. Tulajdonképpen az irodalomtanítás fő feladata lenne: megtanítani a tanulókat olvasni úgy, hogy a műveknek értői és élvezői legyenek, és az olvasás életszükségletükké váljon. A könyv szerzője e viszonylag rövidke könyvben (mindössze három fejezet) először is azt vizsgálja, hogy tulajdonképpen miért is olvasunk, s mi az, amiért az emberek évszázadok óta könyvek után nyúlnak, mit keresnek bennük és mit kapnak tőlük. Richard de Bury e könyv szerint így szól ezzel kapcsolatban: „A könyvek azok a tanítóink, akik bot és virgács nélkül szigorú szavak és harag nélkül oktatnak bennünket. Ha közeledel hozzájuk, nem találod őket álomban; ha kutatva kér- dezősködöl tőlük, mit sem rejtenek el; ha tévedsz, soha sem zsörtölődnek, ha tudatlan vagy, nem nevetnek ki.“ De nem kevésbé tanulságosak Szabó Lőrinc szavai sem, aki pedig ezt vallja: ,,Mi jobb?“ Az ezeregy éjszaka kövei közt turkálni vagy a könyvespolcon könyveket lapozni? Én az utóbbit választanám.“ Valahol itt, ezekben a gondolatokban van az irodalom- tanítás olvasóvá nevelésének a lényege. Valóban akkor mondhatjuk el, hogy eredményes munkát végeztünk az irodalomtanítás óráin a tanulókkal, ha elérjük, hogy a tanulók örömet és szellemi gazdagodást lelnek a könyvekben, az olvasásban. E könyv érdekessége, s ez elárulja szerzőjének pedagógus voltát is, hogy a kérdést nemcsak a felnőttek, de nagyon helyesen és tanulságosan — a tanulók szemével is megvilágítja konkrét válaszokkal. A miért természetesen nem vonja maga után a mit olvassunk? kérdést is, amire gyakorlati példákkal, tanácsokkal mutat rá a szerző. Itt olvashatunk a kötelező (vagy házi) olvasmányok szerepéről és fontosságáról, amelyeket általában mindenütt egyformán megkövetelnek és mindenkinek legaláb egyszer életében illik elolvasni. De hogy a szerzőt idézzem egy más vonatkozásban: „Az is fontos, hogy ne csak szépirodalmat olvassunk (a magyar irodalom, irodalomtanítás keretén belül), hanem tanulmányokat, esszéket is.“ És még egy nagyon fontos meglátás, amely Kosztolányitól származik: „A gyermeknek olvasni kell. Nem sokat kell olvasnia. Jól kell olvasnia.“ A könyv utolsó fejezete az olvasóvá nevelés módjáról szól, és két részre: egy általánosra és egy gyakorlatira oszlik, ahogyan a szerző nevezi: néhány példára és néhány tanácsra. Az olvasóvá nevelés általános módszerei általában ismertek’: író —olvasó találkozó, olvasónapló, irodalmi kirándulások, és nem utolsósorban a jó és példás tanítás. A néhány példa és tanács című részben „műfaji csoportosításban, a gimnáziumi tanterv szem előtt tartásával“ mutat rá a szerző az olvasóvá nevelés lehetőségeire. (Ennek szenteli a könyv nagyobbik részét.) Gyakorlati és konkrét útmutatást találhatunk az epikában például: az Illiász és Odüsszeia, a Divina Commedia, a Don Quijote, a Csongor és Tünde, a Goriot apó, a Twist Olivér, A falu jegyzője, Az Anyegin stb., valamint a drámában az Antigoné, Julius Caesar, a Tartuffe, a Hamlet, a Bánk bán, Az ember tragédiája stb., című alkotásokhoz. Számunkra, minthogy most térünk át a gimnáziumi oktatásra, úgy gondolom, mindez nagyon hasznos és tanulságos lehet. 94
