Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)

1969-11-01 / 3. szám - Bertók Imre: A szlovák nyelvoktatás ürügyén

A szlovák nyelvoktatás ürügyen

BERTÓK IMRE központi tanfelügyelő, Bratislava

71

Hivalkodástól, harsogástól és elfogultságtól mentesen itt válaszolok Sági Tóth Tibornak a Hét 37. számában megjelent cikkére. Pedagógusok számára ezt tartom legmegfelelőbb helynek elveik, nézeteik kicserélésére, problémáik megvitatására kiváltképpen akkor, ha tanítói és tanári szinten kimondottan olyan pedagógiai, metodikai és nyelvészeti kérdéseket tárgyalunk, amelyeket az átlagolvasó nem ért, esetleg félreért, avagy ahogyan 6 tettte, félremagyaráz.

Nem szállók vele vitába káderkérdésekben, mert szerencse, hogy ez nem őrá tartozik, de ha már felhozta, akkor vett volna annyi fáradságot, hogy megnevezze azokat a magyar iskolaügyet vezető személyeket, akik Bólogató Jánosokként mint a rák csak hátrafelé viszik ügyünket.

A cikkben felsorolt hibalista, agresszív hang, alaptalan sértegetés, önkritikahiány nem vall pedagógiai tapintatra, hanem magas fokú tájékozatlanságra.

Válaszomban a cikke végén a szlovák nyelv oktatásának megjavítására felhozott érveire szeretnék válaszolni.

Az eszmecsere akkor hasznos, gyümölcsöző és elvitathatatlanul igazságos, ha a másik véleményét is meghallgatjuk az „Audiatur et altera pars“ elvének alapján, tiszteletben tartjuk, s nem deklaráljuk saját nézetünket egyedül üdvözítőnek.

Minden nyelv összetevőinek teljességében meríti ki a nyelv fogalmát. Nem lehet tehát egyik komponensét a másik rovására fetisizálni, előnyben részesíteni, mert ezáltal csak csillogó részeredmények születnek, melyek ide- ig-óráig elkápráztathatnak, de később érzékenyen megbosszulják magukat.

Sági Tóth Tibor így fetisizálja a társalgást, megfeledkezik arról, hogy a gyorsan, könnyen, dióhéjban turista- és pincérnyelvismereti szint görögtüzes reklámfogása nem időt álló, s csak

zsákbamacska eredményeket mutathat fel.

Lemondani ugyanis a Kulturkunde princípiumáról — ő éppen ezt teszi — annyit jelent, hogy semmibe vesszük az irodalmi művek nyelvi tényanyagát, amit a nyelv minden összetevőjében bármelyik fokozaton a megkívánt szinten eredményesen kihasználhatunk. Az irodalmi nyelvi tényanyag mellőzésével megfosztjuk a tanulót attól a sikerélménytől, amit az illető célnyelv kifejező eszközeinek eltérése nyújt s attól az emocionális esztétikai élménytől, amit az irodalmi művek elemzése ad. Irodalom nélkül nem beszélhetünk élménykeltésről, amely megmozgatja az emocionális szférát. A Kulturkunde elve azonban sokkal szélesebb területet ölel fel. A Kulturkundlicher Unterricht, vagy Kulturkunde „az illető nép nyelvének, irodalmának és kultúrájának tanulmányozása révén az idegen nép lelki alkatának, lelki struktúrájának, gondolat- és érzésvilágának a megismerését tűzi ki célul.“ (Krammer Jenő és Szo- boszlay Miklós: A modern nyelv és irodalomtanítás módszertana, Kézirat, Budapest, 1960. 51. oldal.)

Egyoldalúan, csökönyösen ragaszkodni a társalgáshoz arra enged következtetni, hogy Bloomfield leszűkített módszereit hirdeti, hogy a nyelv beszéd és nem írás, kimondottan konvencionális szokások rendszere, amelyeket mechanikus drill útján sajátíthatjuk el. Persze a drillnek is megvan a maga melye, de már nem a középiskolában, hanem az alsó tagozaton, ahol kétségbevonhatatlanul van ennek a módszertani eljárásnak pozitív értéke. Ha még a középiskolában is mechanikusan sulykolnók a mondatmo- delleket, a magmondatokat, automatizálnék a szubsztitúciós és transzformációs grammatikai gyakorlatokat, ak-