Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)
1970-06-01 / 10. szám - Szlovákiai Magyar Diáknapok
dóan visszatérő refrénje: tagadni minden eredményt és tartós értéket, melyet a szocalizmus eddigi építése során elértünk Pártunk nemzetiségi politikájának valóraváltásában. Éket vertek a szlovákok és magyarok közé — mert az egyik fél szerint dühöng a szlovaki- záció és ugyanakkor és ugyanott a másik fél szerint magyarizálnak . .. A 68—69-es évek minden illogizmu- sa ellenére felmerül a kérdés: az elmúlt negyed évszázadban mi sikerült, s mi nem. Nehéz a válasz egy ilyen könnyű kérdésre. Nem szeretnénk a „laudator temporis acti“ — az elmúlt idők dicséretének szerepébe kerülni. Ebben ugyanis mindig, óvatlanul is van valami gyámolatlan gyengeség, komikus félelem. Ez az izomsorvadásos öregek konzervatív ijedtsége. A régi idők aranykorának emlegetése mindig szeppent menekülés a volt idők biztos vizeire. Nem ezt kívánjuk tenni, mert ez számunkra idegen. Nem téveszthetjük szemünk elől a goethei Dichtung und Warheit ellenpontjait. Azt, amit a 68—69-es évek mindent tagadó vagy egy tollvonással mindent megoldani óhajtó avanturista politika hirdetett, és a valóságot, amit az elmúlt 25 év alatt a gyakorlati munkában, társadalmi, politikai ellentmondásainak és gazdasági lehetőségeink közepette megteremtettünk. Látjuk a pontosan körvonalazott problémákat, a meg nem oldott feladatok tömkelegét. S ezért jöttünk össze: ezért szavalt, mondott prózát a szlovákiai magyar ifjúság az élet diadalmas, hősi harsonáján — az irodalom hangján. Vesd le a zsibbadt bánatot, ébredj a bágyasztó illúziókból — hirdeti a régi vagy a kortárs irodalom minden élő hőse. Ne halottőrzője, hanem folytatója légy a múltnak az új életben: hass, alkoss, gyarapíts! — Az igaz, hogy nem áll rendelkezésünkre semmilyen mesebeli csodapálca — egyik napról a másikra nem változtathatjuk meg a világot. Ilyesmit csak az olcsó népszerűségük után futó avanturista politikusok Ígérgethettek 1968—69-ben. Mi Petőfi Szilveszterével valljuk: „A szőlőszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék, A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, S ha a kis szőlőszemnek egy nyár kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, Amíg megérik, ez belékerül Évezredek vagy tán év milliomokba. De bizonyára meg fog érni egykor, És ezután az emberek belőle Világvégéig lakomázni fognak. A szőlő a napsugaraktól érik; Míg édes lett, hány napsugár Lehelte rája élte melegét, Hány százezer, hány millióm napsugár?... A földet is sugárok érlelik, de Ezek nem a nap sugárai, hanem Az emberek lelkei.“ Reméljük, hogy a Szlovákiai Magyar Diáknapok is hozzájárulnak majd ahhoz, hogy az ifjúság leikéből földet érlelő sugár áradjon szélesen, melegen, emberi boldogságot érlelőén. S búcsúzóul régi, érsekújvári diák- emlékem jut eszembe, melyet néhai jó tanárom, Mrenna József gimnáziumi igazgató szokott volt mondani Pinda- roszról: — Még gyermek volt Pinda- rosz, amikor egyszer a szomszéd faluba ment. Meleg nyári idő volt, a Nap tüzesen sütötte a mezőket, Pindarosz, az aranyfürtű gyermek elfáradt, és lepihent egy lombos fa árnyékába. — Amint ott pihent, elnyomta az álom, és olyan édesen aludt, hogy a szája is tát- va maradt a gyönyörűségtől. Azt álmodta, hogy szája telides-tele lett dőn- gicsélő méhekkel. De akkor csodálkozott csak el, amikor felébredt. Mert igaz volt az álom. Egy eltévedt méhecske addig-addig röpködött ide-oda a virágok és az alvó gyermek között, amíg tele nem hordta felnyílt ajkait mézzel. Azóta ömlött Pindarosz ajkáról a méznél is édesebb, az ének. — És az ősi mese Érsekújvárott, 1970 áprilisában igazzá vált, mert a szlovákiai diáknapok résztvevői ajkán felhangzó szó részünkre édes volt, mint a méz, lágy mint a rózsaszirom és szilajon harsogó, mint a fergeteg. Mert ez a szó Lenin igazát, a békét, az alkotómunkát, a népek közti barátságot hirdette.
