Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)
1970-03-01 / 7. szám - Sz. Z.: Győry Dezső 70 éves / Évforduló
a csehszlovákiai magyar kisebbség antifasizmusának legszebb dokumentumát, az „Emberi hang“ című kötetét. A csaknem négyszáz soros költemény egy kollektív érvényű önéletrajz, amelyben az 1918—1933 közötti időszak kisebbségi létének állomásait idézi fel a vesztes forradalmakat követő elomlástól az „apák bűne“ felismerésén, a kisebbségi messianizmus álmain, az „új arcú magyarok“ megújulást sürgető lelkesedésén keresztül a „vox humana“, az „emberség nagysága, a lelkiismeret erkölcsi teljessége“ megváltásáig: „Én és ezer társam a sorsban szegényekért s kicsinyekért fájtuk s izgultuk ezt a sorsot: rossz életet jobb életért. Sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk s agyunk. A háborús vihar múltán „Európa romjain“ csendül fel éneke, új életre, teremtő munkára buzdítja híveit, s ő maga is újjá kíván születni a körülötte megújuló világgal: „Ötödször kezdem újra életem, Négyszer haltam meg, majdnem és nagyon. Egyszer volt csak, ha siker, sikerem költőként. Rég volt. Forrongó dalom zászlóként lázított s szült híveket, előre, balra ... vén áporodott úri mocsárból. Hosszú íveket írhatnék erről. S nem álltam meg ott. Magyarként voltam ember. S az maradtam. A harc őszül, a szív fiatalul. Hiszem mint kaptam, mindig többet adtam. Megyek. Újvást. Tisztán, fiatalul. A negyvenes évek végén Magyarországra települt. Csalódnia kellett. Nemcsak a régi, de az új Magyarország sem értékelte a „vox humana“ poétáját. Versei nem kellettek, köteteit nem adták ki. Daloló kedve elhalt. A meg nem értés, az elismerés hiánya hosszú időre elhallgattatta a költőt; prózára váltott át. Az egykori termékeny költő és a társadalmi élet minden mozdulására élénken és érzékenyen reagáló publicista ma népszerű regényíró. A sors iróniája, hogy a jelentős költő regényíróként jutott el oda, ahova lírikusként szeretett volna mindig eljutni: az egész magyarság szívébe és megbecsülő szeretetébe. (SZ. Z.)
