Szocialista Nevelés, 1968. szeptember-1969. augusztus (14. évfolyam, 1.12. szám)

1968-09-01 / 1. szám - Mózsi Ferenc: Valóban időszerű kérdés Dél-Szlovákia?

VALÓBAN IDŐSZERŰ KÉRDÉS DÉL-SZLOVÁKIA?

Szilárd meggyőződésünk: valóban időszerű ez a kérdés. Persze nem azért, mert sokat írtak és írnak így vagy úgy, helyesen vagy a valóságot eltorzítva a nemzetiségi kérdésről, hanem azért, mert a probléma itt van és „érzékenyen él“. A társadalom élő organizmushoz hasonlítható, fejlődik és állandóan változik, él, tehát néha lázasan beteg is. Ilyenkor pedig orvosra van szükség és nem kuruzslóra. Mert aki nem ismeri tudományos megalapozottsággal ennek az élő organizmusnak anatómiáját, aki például úgy véli, hogy „az ellentétek az egyik napról a másikra születtek“, s azoknak oka egy „R e z о 1 ú c i ó“ vagy akármilyen „Állásfoglalá s“, az nem orvos, hanem csak felcser. Mert a felcser felületesen primitív, s ezért a legtöbbször csak a betegség tünetét kezeli, de a tünetet kiváltó okokat (a diagnózist) már nem képes meglátni s ezért a terápiát sem képes megállapítani.

A társadalom életében is ismernünk kell a tüneteket kiváltó okokat, hasonlóan, mint az orvostudományban. A szimptómák alapján diagnózist állapítanak meg, és ennek alapján írják elő a terápiát. A társadalomtudományok felcser-kuruzslója az, aki nem tudja, nem képes felfogni vagy éppenséggel nem akarja tudni, hogy a problémák általában nem az egyik napról a másikra születnek. Ezért egyet kell ugyan értenünk az „Učiteľské noviny“-nak azzal a megállapításával, hogy Dél- Szlovákia iskolaügyi kérdéseit gyorsan és nagyvonalúan kell megoldani, mert a meg nem oldott kérdések csak felhalmozódnak és egyre nehezebben megoldhatóvá válnak. Tehát: nincs lényeges eltérés a két pedagóguslap között.

Äm mégis hadd szóljunk csupán egy-két szót a fenti interjúhoz. Igaz, nem tudjuk, hogy az „Učiteľské novi- iny“ szerkesztője mennyiben idézte hitelesen a megszólaltatottakat. Tudjuk azonban, hogy senki sem kért javítást

a szerkesztőségtől, tehát: „Qui tacet, convenire videtur“, azaz: aki hallgat, az beleegyezik.

Örülünk, hogy végre felvetődött a tanítási nyelv kérdése, mert a tanító legfontosabb „eszköze“ a nyelv. Az orvos a mérnök, munkáját bonyolult gépezetek, műszerek könnyítik meg. Az ismeretközlés legfontosabb és szinte egyedüli eszköze azonban a nyelv. Az, hogy ezt a pedagógiai, de tágabb értelemben gnozeológiai axiómát pedagógiai tevékenységünk során egyesek figyelmen kívül hagyták a múltban, ez megbosszulta magát. A szlovák szülők jogosan követelik meg a tanítótól a tanítási nyelv „abszolút“ tisztaságát. Ez a követelmény minden iskolában jogos. Persze ez ellen a követelmény ellen nem a magyar pedagógusok vétettek, hanem azok, akik az iskolák személyi hivatalaiban (az első ciklusú iskolákat illetően a járások, illetve а II. ciklusú iskolákat illetően a kerületek irányították a tanítók elhelyezését s ezek zömmel szlovák nemzetiségű iskolai dolgozók. A tanítói képesítés tehát egy bizonyos tanítási nyelvhez van kötve (hangsúlyozzuk: nem nemzetiséghez!), s ezt figyelmen kívül hagyni vétek. A Megbízotti Hivatal erre többször is felhívta az illetékesek figyelmét. Kár, hogy az elmúlt időszakban az anacionalizmus olyan nagy divattá vált, s hogy ennek a divatnak oly „lelkes szószólói“ akadtak Dél-Szlovákiában, meg az is kár, hogy az illetékesek többször is elutasították az e téren rendet teremtő nyelvi pótlékok javaslatát.

Mert: Vajon nem volt-e anacionalizmus pl. az is, amikor két különálló iskolát hatalmi szóval vontak össze és élére a személyi hivatal olyan igazgatót állított, aki nem ismerte a tanítási nyelv fokán az iskola egyik tanítási nyelvét? Vagy nem nevezhető az anacionalista szemlélet okozta deformációnak az, hogy a kisiskolák száma csökkenése érdekében hozott kormányrendeletet egyesek úgy realizál-