Szocialista Nevelés, 1966. szeptember-1967. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)

1967-07-01 / 11-12. szám - Zeman László: Tantárgyelméleti kérdések a középiskolai irodalomtanításban II.

lomhoz való kötöttsége általában Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Mikszáth, az Egri csillagok érintőjén fogan meg. A romantika érzelmi hevítettségére, eszményesítésé- re, poláros jellemábrázolására erősen visszhangzik a serdülőkor. Idézett íróinkhoz vagy legalábbis életművük bizonyos rétegéhez később már nehezebben találjuk meg az utat, ifjúkori élményként kell velük megismerkednünk. Ez az anyag tehát mindenképpen állandónak .és központinak bizonyul. Ne feledjük, ha egyszer sikerült kialakítanunk az olvasás igényét, elindítottuk a tanulót az irodalom egésze felé, s ez az út nem zárul a középiskolával. Az irodalmi nevelésnek nem lehet célja valamennyi értékes irodalmi alkotás megismertetése, hanem az, hogy igénylést fejlesszünk ki tanulóinkban az értékes művek felfedezésére.

Az ún. régi magyar irodalomból és a felvilágosodás irodalmából azt tanítjuk, ami érték és élő irodalmi hagyomány, s ez fontosságában egy szinten van a 19. és a 20. század irodalmi anyagával (Balassi, Zrínyi, Csokonai].

Bonyolultabb a helyzet a modern magyar irodalom, a XX. század irodalmának tárgyalásában. Ady, a Nyugat költői köre, József Attila, Radnóti központúsága nyilvánvaló. (Bár Ady- tól sikerült az elmúlt húsz évben tanulóinkat elriasztani, s József Attila költészete mint tanítási anyag nem könnyű.] De ha a prózát vesszük szemügyre — a kötelező és ajánlott olvasmányok mértékegységére támaszkodva — az erővonalak itt szó- róttabbak. Móricz Zsigondtól talán az Űri murira szavaznánk és a Boldog emberre, Németh Lászlótól a Bűnre (Kocsik szeptemberben?]. Természetesen nem maradhat ki Kassák, Déry, Illyés Gyula, erre az anyagra azonban középiskolai tárgyalhatósá- gát figyelembe véve nem lehet összpontosulnunk, tárgyalásakor főképpen csak szemelvényanyagra vagyunk utalva.

A mainak a határát az irodalomtörténetben sem könnyű megvonni, Déry,

Illyés beletartozik a mai irodalomba éppúgy, mint ahogy a „mai“ Lengyel korábbi műveivel a 30-as években gyökerezik. Ha a mait mechanikusan mint a most (vagy 1945-től] keletkezőt jelöljük, inkább afelé hajiunk, hogy az aktualitásokat ne erőszakoljuk tanítási anyagként. A mai magyar próza és dráma, az új regény és kisregény (Fejes, Sánta, Gerelyes, Sza- konyi, Galambos stb.] a helyettesített órákon, az alkalmi irodalomoktatás formáiban kerülhet sorra. Érdekes, a lírának itt is biztosabb a helyzete, az irodalmi folyamatban á líra gyorsabban „érik“, mert Váci Mihály petőfi- szerű közvetlensége, Garai néhány verse valóban napjaink korszerű mondanivalóját tolmácsolja magas művészi szinten, és erősebb exponálást érdemel.

S általában vigyázzunk a tanítási anyag „életközelségének“ követelményére, nehogy értelmezésében téves eszmévé váljék.

Semmiképpen sem lehet feladatunk a legújabbra való szakosodás, hisz ezáltal esetleg irodalmi szempontból steril szakasszal ismerkedünk meg, az új és a mai nem értékmérő fogalom, márpedig arra vigyáznunk kell: bármit is érintünk, annak elsősorban értéknek kell lennie, s minél magasabbnak. Gyakran az új (új és értékes) a középiskolai keretet meghaladó irodalmi erudíciót követel (pl. G. A. úr, X-ben).

Mindennemű számonkérési kísérlet nélkül törekedjünk arra, hogy tanulóink tallózanak az irodalmi folyóiratokban, tájékozódni tudjanak a fel nem térképezett terepen, önállóan, tudatos értékelés alapján állást tudjanak foglalni. Az alkalmas irodalmi termékekre folyamatosan hívjuk fel tanulóink figyelmét mindegyik osztályban (olvasódélután, faliújság stb.). Mert nem szerepelhet a mai irodalom csupán a záró osztály tantervének végére függesztett toldalékként, ami megint csak a tanmenet szintjét érinti, s a tantervben elég az általános utalás.

Fenti érvelésünkkel hangsúlyozni kívántuk, bizonyítatlan az a divatos

341