Szocialista Nevelés, 1966. szeptember-1967. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)
1966-10-01 / 2. szám - Teleki Tibor: Objektív fogódzók keresése a tanulók helyesírási készségének elbírálásában
hp.l-Jqq - к vagyis 680. 11 74,8-^-[kerekítve 75) fokozatok tehát: 25 — 50 — 75 — 100 — 100 + n Szokásos szövegekben: 109 hpl.-ig 4 — 8 — 12 — 16 — 16 + n 135 hpl.-ig 5 — 10 — 15 — 20 — 20 + n 165 hpl.-ig 6 — 12 — 18 — 24 — 24 + n Az így kialakított osztályozási norma már nem igénytelenebb, mint az előző normák, s csak abban tér el azok klasszifikációs táblázataitól, hogy statikusból mozgóvá vált, és kellő súllyal veszi figyelembe a szöveg igényességi szintjét. Ugyanakkor azt is mutatja ez, hogy csak akkor alkalmazhattuk volna ezek osztályozási normáit, ha szövegünk nem haladja meg a 100—150 hi- bapont-lehetőségnyi igényességi szintet. így a Kálmárné H. Ä. által kialakított norma elfogadott tényezője, a minősítési rendszer mellé felvettünk egy újabb tényezőt, a szöveg igényességét, és az szükségképpen korrekciót eredményezett az osztályozási normában is. Amint megfigyelhető, javaslatunk egyik legfontosabb eredménye, hogy mind a három tényező mennyiségileg, azonos mértékegységben nyert kifejezést, és ez nemcsak a szöveggel végzett nyelvi analízist, tehát a szakmai szempont hangsúlyozottabb érvényesülését teszi szükségessé, hanem egyúttal lehetővé teszi az egzaktabb, matematikai és statisztikai módszerek alkalmazását is. Mindez lehetővé tette egy olyan koefficiens megállapítását, mely a legkülönbözőbb igényességű szövegek esetén is képes biztosítani az azonos évfolyamú tanulók helyesírásának az általános színvonal tényeire alapozott, tehát az eddiginél objektívabb, de mindenekelőtt egységes elbírálását. Talán említenünk sem kell, hogy a koefficiens fogalmának bevezetése saj roktétele értékelési rendszerünknek, s valamennyire is objektív és egységes értékelés csak akkor születhet, ha országos méretű felmérés alapján évfolyamonként szintezzük a koefficienset. A felmérés eredményeként kapott koefficiens természetesen csupán egyetlen évfolyamra érvényes. Kisebb felméréseink azt mutatják, hogy az egyes évfolyamok koefficiensei között a felsőbb évfolyamok felé haladva csökkenően 1,3—1,5-nyi eltérés van. Ezek az adatok azonban — a felmérés reíigionális jellegénél fogva — nem tekinthetők bizonyosaknak. Visszajutottunk kiinduló tételünkhöz: A helyesírást legelsősorban is nem osztályozni, hanem tanítani kell. Az osztályzat értéke azonban mindig azon áll: mi mögötte a tartalmi munka. Rendszerünk lehetővé tehetné a tanulók helyesírásának egységes és a mögötte álló tartalomnak megfelelő elbírálását; a pedagóus azzal nyerne vele, hogy munkájának eredményeit részleteiben is össze tudná hasonlítani az országos átlaggal. Az országos szintet kifejező követelmények a viszonylag lemaradozó iskolákat lépéstartásra ösztönözné, s a szélsőséges esetek és színvonalak kiegyenlítődését eredményezné, s ha a viszonylag jobb iskolák nem adnák' fel eddigi követelményeiket, ez törvényszerűen a színvonal fokozatos emeléséhez vezetne. Persze a felmérések útján kapott koefficiensek mindig csak egy rövidebb fejlődési szakaszra (3—5 év) standardizálhatják a követelményeket s az elbírálást. A fejlődési szakasz elteltéivel újabb felmérés válik szükségessé, a következő fejlődési szakasz tartamára szorítani kell rajtuk, s ez biztosítaná a követelmények fokozatos és zökkenésmentes emelését. 45
