Szocialista Nevelés, 1965. szeptember-1966. augusztus (11. évfolyam, 1-12. szám)

1966-06-01 / 10. szám - Kovács Dániel: Problémák az elégtelen osztályzattal kapcsolatban

lő törődés mellett el kell hogy sajátítsák az előírt tananyagot legalább „elégséges“ fokon. El kell gondolkoznunk azon is, vajon nyugodt lelkiismerettel adhatjuk-e valamelyik tanulónak az „elégtelen“ osztályzatot. Van-e ehhez teljes jogunk? Lehetséges, hogy egy másik, jobb pedagógus, lelkiismeretesebb tanító ezeknél a gyenge tanulóknál elérte volna az ,,elégségest“. Tegyük fel magunknak a kérdést: megtettünk és megteszünk mindent, hogy ezek a tanulók legalább az elégséges színvonalat elérjék? Azt hiszem kevés pedagógus állíthatja, hogy igen. Vagy nem éppen itt, ezekkel a gyengébbb képességű tanulókkal való bánásmód során, s az így elért eredményekben mutatkozik meg a mi „művészetünk“? Minden tanítónak kötelessége törődni azokkal a gyermekekkel, akiket elégtelen osztályzat fenyeget. Ha ezt a munkát nem végezzük lelkiismerettel, akkor nincs jogunk a gyermekeket elégtelen osztályzattal sújtani. Sok esetben ott a hiba, hogy az 1—5. évf. tanítói elhanyagolják ezeket a gyenge tanulókat, s őket felelőtlenül engedik a felsőbb osztályokba, ahol kellő „alap“ nélkül nem képesek megbirkózni a nehezebb, nagyobb terjedelmű anyaggal. Ha ezekkel a tanulókkal még a 6—9. évf. tanítói is keveset törődnek, akkor természetesen nem marad hátra más, mint a vitatható „elégtelen“ osztályzat és a rendszerint ezt követő osztályismétlés. Ilyen megoldásra azonban nem kerülhet sor abban az esetben, ha a tanulókkal kezdettől fogva a legbehatóbban, leglelkiismeretesebben foglalkozunk, és elérjük, hogy mindegyikük „megérdemelten“ felsőbb osztályba léphessen.

Ha mérlegeljük a felsőbb osztályba lépés lehetőségeit, felvetődik egy kérdés: van-e gyakorlati értelme az osztályismétlésnek? Az erre kényszerült tanulók ugyanis nem sajátították el bizonyos tantárgyakból a „szerintünk“ szükséges minimumot sem, s általában négyesek és ötösök bizonyítják tudásuk hiányosságát. Az osztály megismétlésének az lenne a célja, hogy ezek a tanulók „még egy tanév alatt“ ugyanazt a tananyagot alaposabban (legalább „elégséges“ fokon) elsajátítsák. Tapasztalatom szerint azonban ezek a tanulók (legalábbis nagy részük) az ismétlés évében még kevesebbet tanulnak, mint az előző tanévben. Vagy unalmas számukra a szerintük „már ismert“ tananyag, nem készülnek az órákra, gondolván, hogy „valamit“ már tudnak, sőt olyan is akad, aki azt tartja: nem érdemes tanulni, mert „még egyszer“ már úgysem kell ismételni, tehát úgyis feljebb léphet. Talán akad néhány kivétel is, akik „magukba szállnak“ és komolyabban látnak munkához, de az ilyen nagyon ritka. Mondhatjuk tehát, hogy az osztályismétléssel nem érjük el azt, amit szeretnénk: alaposabb tudást nyújtani a gyenge tanulóknak. Vagy talán büntetésnek számít az osztályismétlés? Ha igen, akkor ez valóban kemény büntetés, s talán sok esetben ártatlanok is bűnhődnek, s ennek súlyát talán egész életükben érezni fogják. Különösen akkor, ha két vagy több esetben is sor került az osztályismétlésre, s így a tanuló a 6., vagy 7. évfolyam elvégzése után már kilépett az életbe. Lehet, hogy így is megtalálja helyét a társadalomban és a termelésben, de magát mindig kisebb értékűnek fogják érezni embertársai előtt. Nézzük csak azonban, mi lenne, ha ezeknek •a nagyon gyenge előmenetelő tanulóknak lehetővé tennénk, hogy felsőbb osztályba lépjenek, s ennek során elvégezhessék az alapiskola minden osztályát. Talán nem lenne any- nyira közömbös vagy „unalmas“ számukra a tananyag és a tanítási óra, mert minden következő évfolyamban újabb, érdekesebb anyaggal ismerkednének meg, amely úgy lehet, jobban felkeltené érdeklődésüket. így inkább elérhetnénk, hogy ezek a tanulók idővel bizonyos fokú előrehaladást tanúsítanának, megnövekedne az önbizalmuk, erősödne akaratuk stb. s ha gyengébb eredménnyel is, de „mégiscsak“ elvégeznék a kilencéves iskola minden osztályát.

Ha jól meggondoljuk, nem kis dologról van szó, mert tulajdonképpen az „elégtelen“ osztályzatot kellene ki331