Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)

1964-10-01 / 2. szám - Mózsi Ferenc: Kétszáz évvel ezelőtt

e]ö elsőízben Pesten (Liszt Ferenc csak később 1853-ban dolgozta fel 15. rapszódiájában). A zene jobb megértése érdekében közöljük az alábbi részletet a nagy francia zeneszerző emlékirataiból. — „A műsoron szerepelt az az induló is, mely most Faust-legendám második részének fináléja. A Magyarországra való utazásomat megelőző éjszaka írtam. Egy bécsi műkedvelő, alki Magyar- ország szokásait tövéről-hegyére ismerte, néhány nappal előbb felikeresett, hóna alatt egy kötetnyi régi dallal. „Ha tetszeni akar a magyaroknak — mondotta —, komponáljon egy darabot valamelyik nemzeti dallamukból. Ezzel elragadja majd őket, s visszatérése után majd elbeszéli, hogyan éljenezték és tapsolták meg érte. íme egy gyűjtemény, csak választania kell belőle. „Követtem tanácsát, kiválasztottam a Rákóczi-témát és megírtam belőle azt a nagy indulót, melyet Ön is ismer. — Alig terjedt híre Pesten ennek a „honi” zenedarabnak, a fantáziák máris nemzeti módra kezdtek forrongani. Azt kérdezgették, hogy dolgozhattam fel ezt a híres, mondhatni szent tárgyat, melynek hangjainál oly sok év óta hangosabban dobban meg a magyar szív és lángragyúl a szabadságért és dicsőségért való lelkesedés? Sőt bizonyos nyugtalanság is támadt, mert profanizálástól tartottak. Ezt az izgalmat egyébként nagyon indokolttá tette egy sereg nyomorúságos egyveleg és átirat, melyekkel borzalmasan meggyaláztak minden tiszteletreméltó régi dallamot. Lehet, hogy néhány magyar műkedvelő tanúja volt amaz istentelenségnek, mellyel párizsi nemzeti ünnepeinken halhatatlan Marseillaise-ünket is az aljas zeneprodukciók iszapjában vonszolták. Végül is Horváth úr, az egyik magyar lap szerkesztője, se- hogysem türtőztethette kíváncsiságát, megtudakolta hangversenyrendezőmtől a szólamokat kiíró kótamásoló lakáscímét, elrohant hozzá és figyelmesen átolvasta kéziratomat. De a vizsgálat aligha elégítette ki, mert másnap nem leplezhette előttem nyugtalanságát. — Láttam az Ön Rákóczi-indulójának partitúráját. — Nos? — Nos, félek! — De miért? Ön a témát piano vezeti be, mi pedig megszoktuk, hogy fortissimo halljuk. — Igen, de hát ez minden? Legyen nyugodt, meglesz a forte-ja, mégpedig olyan, amilyet világéletében nem hallott. Várja meg a végét! — A hangverseny napján mégis némi félelem szorongatta a torkomat, hogy ezzel az ördöngős darabbal kell előhozakodnom. Ön bizonyára emlékszik rá: a téma a melódia kezdőütemének ritmusában tartott trombitamotívum után jelenük meg, fuvolák és klarinétok piano játsszák s a vonósok pizzacato-ja pengetve kíséri. E váratlan bevezetésre a közönség néma maradt, de mikor egy hosszú crescendóban fúgaszerüen megszólaltak a téma töredékei, a nagydob tompa, távoli ágyúdörgéshez hasonló ütéseitől megszakítva, a teremben leírhatatlan moraj kezdett forrongani s abban a pillanatban vad kézitusában, neki eresztette oly soká visszatartott fortissimo - ját. Hallatlan ordítozás, lábdobogás rázta meg a termet, az izzó lelkek elfojtott indulata hátamat meg- borzongató hangokban tört ki, szinte éreztem, mint mered égnek a hajam, s attól a végzetes ütemtől kezdve el kellett búcsúznom darabomtól, mert a zenekar viharzása sem bírt megbirkózni a vulkán fékezhetetlen erejével. Újra kellett kezdenünk, de a közönség másodízben is csak nagynehezen és csak néhány másodperccel tovább uralkodott magán, mint első alkalommal, hogy a „csoda” néhány ütemét meghallgassa. Horváth uram úgy viselkedett a páholyában, mint egy megszállott. Nem állhattam meg, hogy ne kacagjak s ne vessek feléje egy pillantást, mely azt jelentette: Nos, fél-e még? meg van-e elégedve a forte-jával? — Bölcsen tettem, hogy a Rákoczi-indulót (ez a darab magyar neve) a hangverseny végére állítottam, mert bármi következhetett volna utána, elveszett volna.

Elhiheti, hogy ekkora vihar engem is felizgatott. A színpad mögötti szobácskábán törölgettem a homlokom, mikor a terem izgalmának sajátságos meg- nyilatkoztatásával találkoztam. Látom, mint lép be hirtelen egy szegényes öltözetű, furcsa arckifejezésű ember. Hogy engem megpillant, rámront, dühöngve megölel, szeme könnybelábad és fuldokolva dadogja: „Ö, uram, uram, én ma55