Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)
1965-06-01 / 10. szám - Hangulatképek tizenöt évről
„Ember lenni mindig (( Március eleién váratlanul kórházba kerültem. Kevés ember érzi magát ilyen helyen biztonságban. Egy dolog vígasztalt: volt tanítványom itt van a sebészeten: Dr. Rácz Gizella. Úgy véltem, a hajdani ballagási fogadkozásokból csak maradt benne valami: lesz, aki gondomat viselje. Három évig tanítottam az anyanyelvre s az egész magyar irodalomra: az órákból sugárzó emberségre nevelés csak nem múlt el nála nyomtalanul! Jólesett, amikor az első reggeli viziten megdöbbenve felismert, s aztán kissé zavart mosollyal kezet nyújtott. Rábízhattam magam külön gondoskodására. Másnap egy szobatársamat operálta. A műtét sikerült. De nem ő az egyetlen. Azóta több mint egy tucatnyi orvos lett a volt király- helmeci diákokból. Szép számmal vannak mérnökök s még többen a pedagógusok. A járásban már nincs kilencéves magyar iskola, amelyen volt tanítványaink pedagógusokként ne működnének. S a többiek is derekasan megállják a helyüket az élet minden területén. „Ki volt a tanítód? Hol jártál iskolába?“ Ismeretesek e sorok. Toldi írójához küldte Petőfi 1847-ben. S azóta hány meg hány fiatalnak teszik fel naponta ezt a kérdést! És joggal. Az elmúlt tizenöt évben ezért tartottuk szüntelenül napirenden a pedagógusközösség „kivoltának“ szempontját. Nemegyszer emlegettük Csokonait: „Kanász marad, akinek a nevelője kanász.“ S nem egy tanítók napján állítottuk példának éppen Arany Jánost, ahogyan tanítványa, a reálista próza egyik úttörője, Tolnai Lajos emlékezik rá: „Az a törvény volt nálunk, hogy az ő tantárgyát becsületbeli dolgának tartotta mindenki. Gyönge tehetségűek az ő tanítványai között is voltak, de rosszak, helytelenkedők, hanyagok — az én emlékezetemre: nem.“ Sok ilyen pedagógusunk volt és van nekünk is. A kollektíva ereje, az oktatónevelő munka lendülete magával sodort mindenkit, aki az iskolánkra került. Ugyanakkor nemcsak önmagunkat néztük, jelentősen hozzájárultunk a környék és a járás magyar iskolaügyi problémáinak megoldásához is. Iskolánkról eddig már három járási tanfelügyelő startolt, négy iskolaigazgatót és két helyettest adtunk. Ugyanakkor mindig volt elég személyi tartalékunk ahhoz, hogy saját igazgatóhelyettesi problémáinkat is önerőnkből oldjuk meg — ehhez nem volt soha szükség sem békés, sem békétlen külső beavatkozásra. A járásban eddig „Példás tanító“ címmel kitüntetett hét magyar tanító közül öt a mi iskolánkon tanít vagy innen indult. Aki az iskoláért képes önzetlenül dolgozni s egyéni érdekeit össze tudja egyeztetni a közösség érdekeivel, az jól érzi magát nálunk. „Csak az önösnek nincs vigasztalása...“ Azt tartjuk, a pedagógushivatás olyan terület, amelyért nagyrészt maga a munka a jutalom, s nem befolyásolhat magatartásunkban, az iskolához és a gyermekekhez való viszonyunkban az, vajon kapunk-e év végén vagy a tanítók napján 300—600 korona külön pénzjutalmat, esetleg elismerő oklevelet. Azt tartjuk, hogy az igazi pedagógust ízig-vérig betölti munkaköre, s ezért semmi más munkát nem helyezhet e fölé. Azt tartjuk, amit Illyés Gyula: Állok és küzdők ... S valahányszor meglep, mindannyiszor ismét küzdeni, tenni, teremteni kerget az elmúlás: nincs vég! Az vagy, a munkád! S az sose veszendő, az soha meg nem hal. 307
