Szocialista Nevelés, 1960 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1960-05-01 / 5. szám - A nevelés problémái - Érzelmi nevelés / A pedagógiai irodalomból
165 A PEDAGÓGIAI IRODALOMBÓL A nevelés problémái — Érzelmi nevelés N. Kuringyinnek a „Národnoje Obrazovanyie” c. folyóirat 1959. novemberi számában megjelent cikkének oroszból való kivonatos, átdolgozott fordítása. * * * A nevelési szervező munkában még sok iskola különböző természetű nehézségekkel küzd. Vannak azonban alapvető pedagógiai hibák, amelyek valamennyi .sikertelen” iskolánál jellemzőek. Ez különösen a gyermekek érzelmeinek nevelésére vonatkozik, minthogy az az iskola, amely csakis az ész csiszolásáról gondoskodik, célját téveszti. Sajnos, a gyakorlatban, az érzelmi nevelés a legtöbb iskola „hamupipőkéje”. Ezzel a kérdéssel mi — pedagógusok — még nem foglalkozunk kielégítő módon, a tanulók érzelmi nevelésének kérdése igen gyenge alapokon nyugszik. Neveljük-e tanítványaink érzéseit, tanítjuk-e őket, rendesen, helyesen, szépen viselkedni, nevelünk-e kollektív, megértő, tapintatos, érző — emberi embert?! Ime, egy kisfiú cibálja a padban előtte ülő kislány hajfonatát. Mulatságosnak találja, már csak azért is, mert az nem fordulhat meg, ne hogy zavarja a tanítást. Nem látunk-e elég gyakran olyan ifjakat, akik jót nevetnek az utcán elbotló, eleső öreg embereken? Vagy a mozijeleneteknél épp akkor kacagnak nagyokat, amikor mások a könnyüket törlik. Gyakran előfordul, hogy a tanulók tapintatlanok még azokkal a tanítóikkal szemben is, akiket szeretnek. így az egyik tanítónő, aki a felsőbb osztályokban német nyelvet tanított, lelkiismeretes, jó pedagógus, aki igazán szereti pályáját s irodalmi tudásával valóban le tudná kötni tanítványai érdeklődését, igen érzékeny természetű, s lépten- nyomon elpirult. Ezt a gyengéjét a felsőbb osztályosok észrevették, s azzal kezdtek szórakozni, hogy tervszerűen „kihozták az egyensúlyból”, de nem rosszindulatból, hanem „csak úgy” ... Milyenek hát azok a gyerekek, azok a fiúk, lányok, akik mulatnak fiatal tanítónőjük pirulásán, vérig bosszantják egy másik tanítónőjüket — jók, rosszak, gonoszak-e?! Ilyenek is, olyanok is, a jó a rosszal kaotikusán össze van keverve bennük — erkölcsileg neveletlenek. Vajon nem egyenes kötelessége-e az iskolának, hogy a jót a rossztól elkülönítse a serdülő ifjúság leikéből, hogy fejlessze bennük a jót, és tanítsa őket a rossz elleni küzdelemre ? Ügy hisszük, hogy a helyes nevelés bármely közösségben — iskolában, családban — abból áll, hogy olyan légkört teremtsünk, amelyben az ember a legjobb tulajdonságait tudja megmutatni. A közösség tagjainak életét és tevékenységét pedig úgy rendezzük, hogy a jótulajdonságoknak minél több alkalma nyíljon a „trénigre”, amiáltal azok csiszolódnak, fejlődnek, szilárdulnak, s ellenkezőleg a rossz tulajdonságok „foglalkoztatásuk híján” elgyöngülnek, elhalnak. így építette az életet neveltjei közösségében A. Sz. Makarenko, és így építik azt hazánk legjobb iskoláiban. Vannak azonban tanítók, akik legfőbb feladatuknak tekintik, hogy az osztályban ne forduljon elő fegyelemsértés, kínos rend és csend legyen. Ezt ők el is érik, de csak a kényszer hatása alatt, a büntetéstől való félelem árán. Az ilyen tanítóknak nincsenek is különösebb pedagógiai problémáik. Nekik nem lényeges a tanuló viselkedésének motívuma, hanem csak hogy: „csend legyen!” Vannak tanítók, akik sokat foglalkoznak a gyermekekben való jóérzés nevelésével, de módszerük egyoldalú, és ezért kevéssé hatásos. Azok a legfontosabbnak tartják, hogy e.méletben megismertessék tanulóikat a kommunista erkölcs fogalmaival és követelményeivel. Sokan közülük jól felhasználnak minden alkalmat, hogy tanítványaikkal bensőséges beszélgetéseket folytassanak, hogy film és színházi látogatások alkalmával a gyerekek átéljék a hős sorsát, megszeresssék a szépet és meggyűiöljék a rosszat; de ez aztán minden... S egész munkájuk meddő marad, mert nem gyakorolják tanítványaikkal a jónak kifejtését s a rossz elleni aktív küzdelmet, megfeledkezve a pszi-
