Szocialista Nevelés, 1958 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám - Az új tanév küszöbén / Szülők iskolája
SZÜLŐK ISKOLÁJA Az új tanév küszöbén A hamvas szőlő a tálon, a fényesre politúrozott vadgesztenye a parkok útjain, és az iskolatáskás, vidám gyermeksereg az utcán, mindez azt hirdeti: itt az ősz! Szélesre kitárul az iskolák kapuja, a padok a régi barátsággal fogadják be régi barátaikat: a kis- és nagydiákokat. Az újságokban, folyóiratokban és képeslapokban riportok és felvételek hirdetik: megkezdődött a tanítás! Országunk ezer meg ezer tanulója özönlik a frissen kifestett, tiszta, barátságos iskolába — a második otthonba — hogy napról napra egy-egy téglával építse jövőjének szilárd, szép épületét. — S mit érez most a szülő? Biztos, hogy meghatott örömet, kis büszkeséget is: lám, ide már eljutottunk — elsős, vagy harmadikos, hatodikos vagy kilencedikes a gyermeke, mindegy — de tovább tanul, fejlődik, ismét helyet foglal „munkatársai” között s megkezdi a komoly munkát, megintcsak többet fog tudni, szélesebb lesz a látóköre, nagyobb a szókincse és sikereinek örömében osztozik a szülő is, fény gyullad az anyag és apa szemében egy szép felelet, egy-egy jó dolgozat hírének hallatára. De nem vegyül-e sok szülő örömébe aggódó szorongás is? S nem nyomja el az örömet sokszor a komoly aggodalom: „tavaly is oly nehezen ment, mennyi izgalom, bánat, harag és nézeteltérés volt a családban Pista vagy Laci, Piroska vagy Kató miatt! Üjra ez kezdődik? Mit tegyen ilyenkor a szülő? A napokban hallottam egy erélyes kijelentést: „Előre megmondottam, hogy az idén aztán szorosan fogjuk majd! Majd meglátja, mi lesz, egész nyáron mondogattam, hogy azután megemberelje magát, különben majd repülnek a pofonok, nem fogom kímélni bizony!” A másik ijedtszemű kis asszonyka, akire szinte rá volt írva, hogy könyörögni szokott gyermekének, hogy legyen jó és tanuljon is, ijedten szisszent fel: „Nem, nem, Gézuka az idén majd kiköszörüli a csorbát, igaz? Már megígértem, hogy ha az első negyedévben nem lesz baj, biciklit kap, ugye Gézuka?” Gézuka kegyesen biccentett: lehet, anyu! Melyikük járt el helyesen? Természetesen egyikük sem! Sem fenyegetés, sem könyörgés, sem az unos-untalan panaszos siránkozás nem célravezető. — Az ebben a rovatban már az unalomig hangoztatott bizalom, megértés az egyetlen módja annak, hogy ezt a problémát sikeresen megoldjuk! Éljük bele magunkat gyermekünk helyzetébe, lássuk be, ha valamilyen okból nehészégekkel kell megküzdenie s ha az ok ismeretlen, ne sajnáljuk a fáradságot, kutassuk ki, bányásszuk elő a gyermekvilág rejtelmei közül, megéri a fáradságot! Ne mondjuk soha, hogy a gyermekkel „nem lehet bírni”, hogy „kár a jó szóért”, „csak a pofon segít”, de azt sem, hogy „te vagy a legokosabb”, „a többi mind hülye”, „ne izgasson, a tanár a hibás”, „úgyis sikerül”. Mindez méreg, amely teljesen tönkreteszi a pedagógusok által elért eredményeket. Beszéljünk gyermekünkkel mint egyenrangú felnőttel, vegyük problémáit komolyan, hiszen azok a mi problémáink is. Ne Ígérgessünk és ne fenyegessünk, ne siránkozzunk és ne áradozzunk! Hallgassuk meg gyermekünk véleményét és érveit s higyjük el, ha valamit mond, sohase kérdezzük meg pajtását vagy testvéreit: „valóban így volt?” Ez mindenképpen bizalmatlanságot kelt s ezért cserébe nem várhatunk bizalmat tőle. Vele, csakis vele beszéljük meg az „őt illető ügyeket! Például: Hazajön Péterke, sírva, maszatosan, harmadik elemista — ebben a korban még nem férfiatlan a sírás —. Vele jön Guszti, a barátja. Mind a ketten egyszerre beszélnek. Van szó ötösről, verekedésről, osztálykönyvről, csak éppen nem lehet megállapítani az egészből, hogy mi a baj. Nem helyes: Édesanya: Borzalom, hogy Te milyen rossz vagy! Guszti mi volt? Péter, ne is szólj, úgyse az igazat mondod! Biztosan verekedtél. Te kezdted, tudom és ötöst is hoztál, biztosan! Gusztika, mesélj. Péter ne bőgj, mert pofonütlek! Rettenetes, hogy milyen komisz vagy! No, apád majd ad neked!
