Szocialista Nevelés, 1957 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1957-03-01 / 3. szám - Kerékgyártó Imre: Irodalmi nevelésünk válsága
72 Dr. Kerékgyártó Imre: Iroda’mi nevelésünk válsága típusát látják, Ady riportjait pedig egyszerűen értetlenül olvassák. A közvetlen hatást azután hiába akarjuk pedagógusi magyarázatokkal helyettesíteni, ezzel csak rontunk az eredményen. A tanulóra nem hatott az olvasmány, nem hiheti el a magyarázat következtében, hogy mindennek így és így kellett volna hatnia. Ezzel kapcsolatban mindjárt felmerül a következő kérdés is: tisztában vagyunk egyáltalán azzal, hogy miképpen olvas a gyermek?! Hányszor tapasztalhatjuk, hogy nevet, amikor irodalomelméleti alapon sírnia kellene, felháborodik, amikor lelkesedést várunk tőle, s lelkesedik, amikor mindent megtettünk, hogy valami iránt gyűlöletet ébresszük benne. A gyermek nem felnőtt szemmel olvas! Nem véletlen, hogy neki sokáig valószerűbb a mese, mint az élet tényein alapuló riport, amint elgondolkodtató az is, hogy feleleteiben a klasszikusokban rejlő tartalmi és formai szépségeket fejtegeti, de mindjárt utána a pad alatt, a tízpercben és otthon nem azokat, hanem a nehezen megszerezhető ponyvaregényeket olvassa. Mindez azt mutatja, nemcsak tanterveink koncepciójában rejlenek a bajok, a hibák gyökerét abban is keresnünk kell, hogy megszokott, jól kitaposott ösvényeken vánszorgunk, miközben a valóságos élet a maga zegzugos útjain rohan el mellettünk. Irodalmi nevelésről beszélünk, s a nevelés alapvető kérdéseinek tisztázása helyett felnőtt fikciókat nyújtunk a gyermekeknek. III. Legyen szabad a leglényegesebb elvi problémák jelvázolása után néhány gyakorlati kérdést is érintenem. Ha eddig irodalomtanításunk válságának okait keresve arra igyekeztem rámutatni, hogy irodalmi oktatásunknak nincs elvileg megalapozott tantervi koncepciója, mert alapjában tisztázatlanok az irodalmi nevelés legalapvetőbb pedagógiai tényezői, most azt szeretném hangsúlyozni, hogy az ilyen ingatag talajra épített módszerek még növelik a hibákat, fokozzák irodalomtanításunk eredménytelenségét. Módszertanaink a lenini tükröződési elméletet fogadják el kiindulási alapul; Lenin azonban ezzel az elmélettel nem az irodalomtanítás alapelvét határozza meg, hanem az irodalomnak, mint egyik magasrendű társadalmi tudatformának lényegét, ebből fakadó társadalmi szerepét fejtette ki. Abból a körülményből, hogy a tükröződési elméletet pedagógiai áttételek nélkül fogadtuk el alapul, csak hibák, sematikus költeményelemzések és vulgáris magyarázatok eredhetnek. Csak egy példát! A tükröződési elméletre való tekintettel félve vigyázunk arra, hogy mindenegyes irodalmi szemelvényt kora társadalmi körülményeibe beleágyazva tanítsuk, arra a pedagógiai szempontra viszont már egyáltalán nem ügyelünk( pedig a tükröződési elmélet pedagógiailag éppen ezt követelné tőlünk!), hogy az irodalmi mű tartalma és a gyermek élettapasztalatai ne kerüljenek ellenmondásba egymással. Ezzel kapcsolatban ne csak az idealizált olvasmányokra gondoljunk, amelyek szebbnek, problémátlanabbnak tüntetik fel mai életünket, mint amilyen a valóság. Utalnunk kell azokra a szemelvényekre is, amelyek egyszerűen irreálisan hatnak a gyermekekre. Rámutathatunk pl. a már említett Noszty fiú esetére, amelynek főhőse, a korrupt dzsentri fiú a vagány, furfangos fiatalember példaképe, tehát
