Kovács Attila (szerk.): Határok mentén. Fejezetek Csekefa, Kisfalu, Pártosfalva, Szentlászló és Szerdahely történetéből (Pártosfalva - Ljubljana - Lendva, 2015)
† Pivar Ella: „A szerdaheli föüd söütfö jou”
egyke miatt állandóan apad. Az ősi fazekascsaládok sarjai az első világháború után elhagyták a korongot és apjuk-anyjuk összeolvadt birtokán dolgoztak, mely már egész embert kívánt. Adatok bizonyítják, hogy 1914 előtt Szerdahelyen még 12, Magyarszombatfán 32, Gödörházán 22 és Veleméren is 22 fazekasmester dolgozott. A Szerdahellyel szomszédos Alsójánosfán 7 gerencsér volt. Régen a mesterek több inast tartottak, de 1942-ben a négy faluban csak két műhelyben tanultak a fiatal legények, s Szerdahelyen egy mesternek volt korongja.4 Szerdahely fazekasságát, legalábbis a kezdetben, nem lehet elválasztani a züricvölgyitől: egy hagyomány nyilvánul meg a műhelyberendezéstől és az agyagbányászástól a feldolgozáson, az égetésen, az edények alakján, színezésén, mázolásán keresztül egészen az értékesítés módjáig. A zárt élet eredménye a sajátos céhbe való szerveződésük is. Kós Károly néprajzgyűjtőnek 1942-ben, az akkor 75 éves szerdahelyi Antal Ferenc fazekasmester mondta tollba, hogy „valamikor Velemiér, Gödörháza, Szombatfa, Szerdahel, Jánosfa és Domonkosfa egy ciébe tartozott. Tizenkét éves voutam, amiko ementem inasnak, Antal József vuot a mesterem, mint nagybátyám, de engem különlegesen tanított. Három évig tanutam. Akit kosztra vett oda, azok niégy évet viégeztek. Az 50-60-as években vuot a legszigorúbb a cié (a XIX. században - a szerk.). Az öreg ipám az beszít sokat ruola, az ott tanút a ciémesternél, Kalmár Istvánnál Velemiéren. Az inasnak meg kellett mosni a házbeliek lábát minden este. Akit föl akartak szabadítani, annak remekűni kellett. Ha remekeltek, kellett csínyání egy 25 literesfaziékot és arra egy nagyfödüt. Nagy munka vuot ez. Elübb mint a tojás, ojannak kellett lenni afaziéknak, mikor arra a nagy faziékra rátettem afakiést, kihallaccott az útra, úgy sípolt “.5 A XIX. század 40-50-es éveiben Kalmár István veleméri fazekas volt a ciémester, és mellette minden faluból még egy-egy szógáló mestert választottak. E tisztet Szerdahelyből Vörös István töltötte be, akinek emlékezete szerint apja, nagyapja és dédapja is gerencsér volt.6 Ezekkel ment a céhmester vizsgálatra, és ezek jelenlétében szabadította fel a 17-18 éves inasokat. A vizsga nagyon fontos volt, mert akik nem tették le, azok nem árusíthatták a portékájukat. De ha mégis árusították, a többi gerencsér mind összerombolta az edényeiket a vásáron. A szabadítás után a céhmester házánál bált vagy lakodalmat tartottak, ami egyben a céh évi közgyűlése is volt. Egy érdekesség: aki a gyűlésen keresztül tette a lábát vagy egyet hujjantott, öt pengőt fizetett.7 Ez alkalomból szegődtek el az inasok, és ugyancsak ekkor nyitották 4 Kós Károly: Az alsó-őrségi gerencsérség. A züricvölgyi gerencsérség. In: Vasi Szemle, 1986/3. 388. 5 Kós Károly: Az alsó-őrségi gerencsérség. A züricvölgyi gerencsérség. In: Vasi Szemle, 1986/3. 390. 6 Adatközlő: Franc Bauman 80 éves mezővári gerencsér. Magyarszombatfán inaskodott, ismeri a züricvölgyi gerencsérek termékeit, kapcsolatban volt Antal Ferenccel. Tőle származik a felsorolt edények azonosítása; Czugh Dezső: Magyarszombatfa és környéke fazekasságáról. In: Néprajzi Múzeum Adattárának Értesítője, 1954/1-4.119-130. 7 Adatközlő: Szakáll József 81 éves veleméri fazekas. Kós Károly: Az alsó-őrségi gerencsérség. A züricvölgyi gerencsérség. 391. 172
