Bence Utrosa Gabriella: Ki lakik a sötétben? (Lendva - Pécs, 1999)
Julcsika esete Puccgámmer Ábrahámmal
feledkezett mindenki? Jöjjön most már meg valaki, aztán legyen, aminek lennie kell, csak ne hagyják egyedül! Hirtelen rövid, de fület tépő csengőszó hallatszott kintről. Julcsika megrezzent. A családban mindenkinek van kulcsa és általában nem szokták otthon felejteni. Vagy lehet, hogy ma mégis? Gyorsan kinyitotta az ajtót, majd csodálkozva lépett egy lépést hátrébb. Magas, elegánsan öltözött férfi állt az ajtóban, kezében aktatáskával.- Jó estét kívánok, kislány! - köszöntötte udvariasan az idegen. - Csak nem te vagy Julcsika?- De igen, csókolom, és a bácsit hogy hívják? - érdeklődött Julcsika félszegen.- Puccgámmer Ábrahám vagyok! - emelte meg kalapját kimérten az idegen. "No, akkor ez most elvisz!" - villant át gyorsan a kislány agyán, és a rémülettől meg sem tudott szólalni. Vége mindennek! Neki most kampec, elviszik, és a családja végre megszabadul tőle, a rossz Julcsikétól. Pedig nem néz ki olyan nagyon félelmetesen. Ha nem tudná, kicsoda, és milyen gonosz voltaképpen, még majdnem barátságosnak is lehetne mondani. Sőt, talán még olyannak is, aki elviseli a gyerekeket, és még barátkozik is velük. Vagy csak azért ilyen, hogy aztán könnyebben bekaphassa őket? Jaj, mi lesz most itt?- Akkor most a bácsi elvisz? - kérdezte végül halk rémülettel a hangjában a megszeppent kislány.- EN? Hova? Vagyis mit mondtál? - csodálkozott Puccgámmer Abrahám. ✓- Hát a bácsi nem AZ a Puccgámmer Abrahám? - kérdezte most tőle még mindig félénken a kislány.- AZ? De igen, az vagyok. Apukád barátja, tudod, valamikor régen, amikor még akkora voltam, mint te, apukáddal együtt játszottunk, majd később együtt jártunk iskolába. Milyen régen volt, szinte igaz sem volt! 16
