Benczik Gyula et al.: Hodos és Kapornak története (Lendva, 2005)
Benczik Gyula: Hodos, Kapornak és Domafölde története a magyar honfoglalástól a 19. század közepéig
Őrség pecsétjével hitelesítette. Mindezek fenntartották az egykori őrök utódaiban korábbi viszonylagosan kedvező helyzetük emlékét, és ezzel együtt erősítették a szomszédságban élő jobbágyságtól való különbözőségük tudatát. Az erős őri öntudat megléte magában hordozta a későbbiekben bekövetkezett események jó néhány elemét. 1524-ben a Batthyány család jutott Németújvár, és ezzel a 18 falu birtokába. A mohácsi vész után, a török veszély növekedtével az Őrség hadi jelentősége hirtelen felértékelődött, hiszen a hatalmas Batthyány-birtoktömb előterében feküdt. Ennek egyik első megnyilvánulása az őriszentpéteri templom 1550 körüli években véghezvitt erőddé alakítása volt. Előbb csak alig néhány gyalogos szolgált benne, de Kanizsa török kézre jutása, 1600 után már 50 lovas és 50 hajdú (gyalogos) állomásozott az erődtemplom falai között a Batthyányak zsoldján. A végvári vitézi rendet szinte kizárólag az őrségi jobbágyok (köztük a hodosi, kapornaki Dávidok, Forjánok és Dömötörök)16 alkották. A katonáskodás fejében a szentpéteri „kastély” parasztkatonasága számtalan adózást illető kedvezményben részesült. A teljes hajdúszabadságot azonban nem sikerült elnyerniük, mint pl. a csákányiaknak vagy a körmendieknek, és ebben talán a templomerőd csekélyebb stratégiai jelentősége is szerepet játszhatott. 1664-ben a szentgotthárdi csata idején a szentpéteri kastély végleg romba dőlt. Amikor Lipót császár a hetvenes évek elején a magyar végvári katonaságot, köztük a szentpéteri „vitézlő rendet” is szélnek eresztette, az őrségi jobbágykatonák elvesztették addigi előnyeiket. Mindeközben a földesúri robot és az állami adóteher mértéktelenül megnőtt. 1678-ban az őrségiek váratlanul fegyveres felkeléssel próbáltak meg kiutat keresni az elviselhetetlen elnyomással szemben. Nemcsak a reménytelenség váltotta ki az őrségiek nyílt lázadását: a harc már világosan megfogalmazott célért, a nemesi szabadság elnyeréséért folyt. Ennek sajátos ideológiája is megteremtődött, hiszen az őrségiek magukat a régi királyok szabad őrállóinak tekintették, és eszerint csak a régi elveszett szabadságnak a visszaszerzéséért szálltak táborba. A rebellió elfojtása, a vezetők tömlöcbe vetése után az 1681. évi soproni országgyűlés visszavetette az Őrséget a Batthyányak földesúri joga alá. A Rákóczi-szabadságharc néhány esztendeje alatt (1703-1711) az őrségiek újabb kísérletet tettek szabadságuk elnyerésére, de a fejedelem csak egy „vigasztaló pátenst” adott ki részükre 1706-ban Érsekújvárott. Az Őrséget egy másik, nem kevésbé elevenbe vágó ügy forrasztotta össze a 17. század elejétől kezdve: ez pedig protestáns hitvallásuk megőrzése volt. A lutheránus Tótságtól eltérően a hitújítás kálvini irányát követték az őrségiek. Ádáz ellenfeleik e téren szintén a földesúri család tagjai, a rekatolizáció élharcosainak számító Batthyányak voltak. Eleinte túléltek minden üldöztetést, saját prédikátoraikat követték, de ezért súlyos árat kellett fizetniük. 1732-ben újból idegen fegyveresek dúlták az őrök földjét. A katolikus egyház uralmának érvényt szerezni kívánó vármegyei hatóságok osztrák csapatok segédletével, fegyveres erőszakkal elfoglalták a református templomokat az Őrségben és a Tótságban, majd átadták a magukkal hozott katolikus plébánosoknak. A prédikátorokat elűzték, az ellenállás helyi vezetőit bebörtönözték. Ezt követően fél évszázadig, a II. József Türelmi Rendelete utáni újjászerveződésig a reformátusok Göcsejbe, 16) MOL P 1322. Urbáriumok, Őrség 1630, 1643, 1659. 16