Kepéné Bihar Mária - Lendvai Kepe Zoltán - Tivadar Éva: Hetés népi táplálkozása - Hogy ne menjen feledésbe 3. (Lendva, 2015)
Az ételkészítés alapanyagai és a vidék jellegzetes ételei
AZ ÉTELKÉSZÍTÉS ALAPANYAGAI ÉS A VIDÉK JELLEGZETES ÉTELEI 37 belőle a szomszédok, ismerősök, falubeliek. Ritkaságszámba menő volt, de néhány család nyulakat és galambokat is tartott a saját fogyasztására. A már említett baromfifajták mellett több háznál tartottak libákat és kacsákat is. A libáknak és a tollúknak nagy szerepe volt a lányok hozományának előállításában, ugyanis ezzel töltötték meg az ágyneműket. A libák és a kacsák késő őszre híztak meg annyira, hogy érdemes volt azokat levágni, s akkor elsősorban sütve fogyasztották. Akadt néhány hetési család, akik mindenszentekre és karácsonyra szívesen készítettek sült kacsát vagy libát. A kacsa- és a libazsírt pedig szerették eltenni, megspórolni, mert finom kalácstésztákat lehetett vele dagasztani. A hal- és a vadhús fogyasztása sem számított túlságosan elterjedtnek Hetésben. Halat inkább a Mura-menti falvakban, például Kótban, Gyertyánosban vagy Petesházán fogyasztottak gyakrabban és nagyobb mértékben. A halászat és a vadászat a feudalizmusban földesúri privilégiumnak, előjognak számított, és utána is engedélyhez kötött tevékenység volt. így Hetésben is csak azok a családok fogyasztottak halat és vadat, akik kedvet éreztek a halászathoz és a rapsickodáshoz, azaz orvvadászathoz. A halászni szerető emberek a Ginya-patakra, a Bakonaki-patakra vagy a Lendvavízre jártak ki. Hetésben ismert és kedvelt volt a csíkfogás is. A kifogott csíkot előbb hordóba vagy kádba tették tiszta vízbe, hogy ne legyen iszapos íze, aztán megsózták, lisztben megforgatták és tepsziben egészben megsütötték. ízletes, finom húsú halnak tartották. A baromfihús A friss húshoz jutás legegyszerűbb módja a baromfiállományból egy-egy tyúk levágása volt. Az, hogy egy család mennyi tyúkkal rendelkezett, azok milyen jó tojók voltak, mennyi csirkét keltettek és neveltek, mind-mind a gazdasszony feladata és felelőssége volt. A csirkék, a tyúkok és a tojás eladásából származó haszon őt illette, az ő konyhapénzét gyarapította. A Nyugat-Dunántúlon a 18. század óta vannak írásos adataink baromfikereskedelemről. A tyúkászat a 19. század második felében már virágkorát élte. A nyugat-magyarországi tyúkászok hosszúszekerekkel jártak, amelyek saroglyái elöl és hátul le voltak eresztve. Egyszerre akár 400-500 csirkét vagy tyúkot szállíthattak. Hosszú útjaik elmaradhatatlan kelléke volt, különösen esős és hideg időben, a szekeret letakaró gyékényponyva. A tikászok nemcsak élő baromfit, hanem tojást is vásároltak. Egy-egy hosszabb gyűjtőútjuk akár hat napig is tartott. A baromfikereskedők között is léteztek kis- és nagykereskedők. A kiskereskedők Budapest és Bécs piacaira szállító nagykereskedőknek dolgoztak. AII. világháború után, az államosítás bekövetkeztével azonban a magánzó baromfikereskedők csillaga is lassan leáldozott. Vidékünk Hetes népi táplálkozása
