Kepéné Bihar Mária - Lendvai Kepe Zoltán - Tivadar Éva: Hetés népi táplálkozása - Hogy ne menjen feledésbe 3. (Lendva, 2015)

Az ételkészítés alapanyagai és a vidék jellegzetes ételei

AZ ÉTELKÉSZÍTÉS ALAPANYAGAI ÉS A VIDÉK JELLEGZETES ÉTELEI 15

A kása egészen a legújabb korig mind a köznép étkezési rendjében, mind a tehetősekében szerepet kapott. A parasztság meleg ételeinek mintegy a negyede vagy akár a fele is kásaféle volt. A parasztoknál a vízben és a tejben főtt üres kásák voltak túlnyomó részben, míg a főúri asztalokra húslében főtt, apró húsdarabokkal gazdagított, fűszerezett kásaételek kerültek, mint például a ludas köleskása, a tehénhúslében főtt árpakása vagy a rizskásás tyúk. A 16-17. századi források már megemlítik a búza finom darájából tejben főzött pépet, amelyet tojással, nádcukorral és sáfránnyal ízesítettek és édességként fogyasztottak. A kásaételek megnevezésére a kása és a pép szó mellett a 17. századtól már a puliszkát is használták, elsősorban Erdélyben.

A 18. század folyamán több jelentős változás történt a kásaételekkel kapcsolatban. Egyrészt a tehetősek táplálkozásában egyre hátrébb szorult, így elsősorban a köznép étele lett. Másrészt a kukorica egyre dominánsabb alapanyaga lett a kásaételeknek. Ebben az időszakban már megsokasodtak az írott források, így igen változatos elnevezései ismertek a kásaételeknek a magyar nyelvterület különböző részeiről: dödölle, gánca, gánica, ganca, sterc, zsámiska, szuszogó, máié, prósza. A kásaételek legtovább a pásztoremberek étkezésében maradtak meg, mivel a pusztai élet eszközszegénysége miatt ez volt az egyik legkönnyebben elkészíthető ételfajta. A pásztorművészet különlegesen szép tárgyai, például a kásakavaró kanalak is ehhez az ételfajtához kapcsolódnak.