Bence Utrosa Gabriella: Egy kis makk története és más mesék (Lendva, 2003)

Sapkák és kislányok

Azon az éjszakán egyikük sem aludt egy szemhunyást sem. Gondterhelten jártak fel-alá a lakásban, sóhajtoztak, kezüket tördelték és képtelenek voltak beszélgetni. Olyan hatalmas csönd ült a házukra, hogy szinte fojtogatta őket. Mindenki önmagát okolta a bajért, és csak tépelődtek magukban, szemrehányásokat téve maguknak, és csak sírtak, sírtak.

Másnap reggel, amint megvirradt, azonnal hívták a kórházat. Sajnos, még mindig nem tudtak meg semmit. Később még néhányszor telefonáltak, de hasztalanul, semmilyen felvilágosítást sem kaptak.

Anya képtelen volt már gondolkodni, csak nézett némán maga elé, mint aki semmit sem ért, akinek már egy könnycseppje sem maradt és akit mindenétől megfosztottak. Súlyos, nyugtalanító kérdés marcangolta mindannyiuk szívét, de egyikük sem merte hangosan feltenni: valóban fel kell készülniük a legrosszabbra!

Nem akart múlni az idő, mintha csak húzódott volna valahova a végtelenségbe, akár egy hosszú, undorító kígyó, amely rátelepedett az óramutatókra, és ezért képtelenek elmozdulni a helyükről.

Délután fél kettő körül érkezett végül a hír: Anikó végre túl van az életveszélyen, de lehetőleg még aznap ne látogassák. Telefonon viszont érdeklődhetnek, hiszen most már óráról órára bizonyára egyre jobb hírrel tudnak szolgálni. Mindhárman ujjongtak, sírva ölelték meg egymást, de ezek már örömkönnyek voltak és megnyugvást hoztak.

Az addig néma lakásban a csend mintha felszabadultan felkacagott volna: szinte mindannyian újra hallották Anikó huncut kacagását.

12