Szúnyogh Sándor: Visszajövök (Lendva, 2008)
Nem történt semi: fáklyavivők voltunk…
a váteszi szerepet, inkább iróniával, illetve öniróniával szemléli a „modern világ” fáraóinak esztelen ügyködéseit, a kakaskodást és a talpnyalást. „A költőt valójában mégsem a jövő félelmetes képei riasztják, hanem a megváltoztathatatlan jelen, az elgerinctelenedés, a mindennapi poltronizmus, vagy nagyobb távlatból szemlélve a társadalom újbóli osztályrétegződése.” - írja e versekről a korabeli kritika (Fekete J. József). „nesztelen és esztelen színészkedéssel ellessük mások szándékát, és bevonulunk a tanácsterembe, felszólalunk, hogy mi is éppen azt javasoljuk, amit az elnök elvtárs.” (Helyzetkép) A társadalmi egyenlőtlenségek más formái is felbukkannak a nyolcvanas évek közepén megjelent, immár az érett költői pálya gyűjteményében, a Hóvágy-ban. A költő kérdéseket tesz fel, s csak gyanítja, hogy a finoman figyelmes, hízelgő és szófogadó emberi magatartás mögött csakis a „selymes érdekek”, azaz a korrupcióra való készség húzódik meg. Az élet sűrűjében élő költő lépten-nyomon tapasztalja a társadalmi visszásságokat, információért nem kell a szomszédba mennie, látja a szocialista társadalom csődjét, a „stabilizáló szándéknak” az uralkodó elit általi színjátékát. Ugyanúgy látja az értékek pusztulását is, az új nemzedékeknek a „rezolúciókkal” és „TMASZ-törvényekkel” egyengetett hamis világát, varázstalanított, illúziómentes álmait. A probléma összetettségét a Nemzetiségi sors című versében ekképpen fogalmazza meg: