Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)

Nehéz esztendők

néztek rá, majd szomorúan közölték vele, hogy éppen az ő fiát harangozzák. A következő pillanatok, percek elmosódtak László előtt. Nem tudja, hogyan ért haza. Csak akkor tért magához valamennyire, amikor sógora, a szomszédai és Mariska a halott gyermeket szakították ki karjaiból. A következő órákat Mariskával sírták végig, mint a kisgyerekek.

A többi gyerek riadtan, ámbár valamennyire értetlenül élte meg szülei könyörtelen fájdalmát.

László később elmondta Mariskának a furcsa történetet. Másokkal az ismeretlen emberrel való találkát csak úgy közölte, amint azt a csendőrségen tette. Felesége nyugtatni próbálta, hogy még ha az este sikerült is volna orvost hozni, akkor sem lett volna sok remény fiuk életbemaradására. Újra és újra felfakadt bennük a sírás, nem tudták elfogadni, hogy ilyen sorscsapás náluk bekövetkezett. A falubeliek vigasztalták őket, a másik négy gyermek nevelését emlegették, de hiába. Az sem nyugtatta meg a szomorú házaspárt, hogy akkoriban a gyermekhalál gyakori „vendég” volt a legtöbb családban. Úgy érezték, hogy az életük értelmetlenné vált. Ott szerettek volna holtan feküdni Lacika helyében, vagy mellette, hogy ne kellene átélni az iszonyatos fájdalmat. Az Isten azonban ekképpen rendelkezett. Lacika szelíd tekintettel feküdt az ágyon mozdulatlanul, kezében görcsösen szorította a szentháromsági búcsún kapott báblovat.

83