Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)
Nehéz esztendők
mit akar itt, ugyanakkor emlékezett arra is, amit Vendel bácsi mesélt, hogy miként leckéztette meg az útjába álló három legényt. Az ismeretlen személy közeledését László úgy élte meg, mint ha egy óriásszellem kerülne hozzá mindig közelebb. Az első, amit már pontosan látott, az a fehér kesztyű volt.- Engem vár - szólalt meg László számára valamilyen templominak tűnő hangon a fekete úr.- Nem, nem...csak egy pillanatra.... azaz....- a szavakat keresve próbált meg válaszolni László.- Tudja, hogy ki vagyok? - hangzott el a kérdés mérges hangon, majd az ismeretlen személy a választ meg sem várva folytatta - Jobbnak látnám, ha elmenne minél gyorsabban innen.- Én elnézést kérek.... de én ráismertem Önre - szólt szaggatottan László.- Rám ismert, tehát tudja ki vagyok én? - faggatta tovább a különleges jövevény Lászlót.- Hát igazából nem tudom, hogy kicsoda maga, csak hallottam az egyik embertől, hogy ő nemrég találkozott valakivel a temetőnél, akit nagyon hasonlóan mutatott be, mint amilyen maga. Hirtelen mindketten a város felé fordultak, mert onnan többen közeledtek.- Tudja mit, induljunk el a város felé, és tegyen úgy, mintha valamiről buzgón beszélgetnénk - szólt most már egészen lágy hangon a feketébe öltözött úr. László nem ellenkezett. Elindult az idegennel a Szent Katalin templom felé. A velük szembejövők a búcsúról jöhettek, mert nagyon jókedvük volt. Minden bonyodalom nélkül túl voltak az akadályon.- Köszönöm - szólt az ismeretlen nyugodt hangon. Lászlónak úgy tűnt, hogy ezt a hangot már valahol hallotta. Csak egy kis gondolkodás, röpke visszaemlékezés Vendel bácsi történeteire, és szinte biztos volt benne, kiről van szó.- Ne haragudjon meg rám, de én a hangjáról felismertem Önt. Annyira szerettem hallgatni a prédikációit, kedves plébános úr. Nem hiszem én azt, hogy Ön meghalt volna, és most csak a leikével társalognék - mondta egykori kedves papját felismerve László. -Tudom, hogy becsületes ember vagy. Őszinte leszek hozzád. Van a városban néhány buzgó magyar család, akik hála istennek nem nyugszanak bele ebbe a megszállásba. Én a remény megtartásában segítséget nyújtok nekik, és többször átjövök a határon. Hozom 72
