Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)
Nehéz esztendők
elengedett. A határtól hazáig pedig annyi ismerőssel találkoztam, hogy megértem megérkezni - válaszolta a bőbeszédű András.- Sajnos itt kisöpörtek mindenkit, aki értékes magyar ember volt. A járásbíróságról mindenkinek menni kellett, az állami és községi hivatalokat teljesen átalakították, azokba is idegen tisztviselőket ültettek, akik ellenszenvvel vannak velünk szemben. Csak a saját embereiket pártfogolják. Megalázzák az embert, ha magyarul szól, pedig mi másképpen nem tudunk. Az iskolákba is valahonnan Stájerországból hoztak tanítókat, meg Isten tudja, hogy honnan, ezek meg nem tudnak magyarul. Nekünk ugyan egy kis szerencsénk volt, mert mind a három iskolába járó gyerekünk a Treiber Gizella tanítónőhöz került, ő pedig leginkább magyarul tanít. Már többször figyelmeztették, hogy mint az iskola alkalmazottja szlovénul köteles tanítani, de idáig még sikerült neki túljárni a hatóságok eszén. Hát így élünk mi, és mindemellett óriási a szegénység. Alsólendva vidékéről több iparos is elköltözött. A mezőgazdaság ezen a néhány hold földön nem kifizetődő. Ha bérelni akarnak földet a nagybirtokból, nekünk magyaroknak nem adnak. De talán nem is baj, mert ezt a kevés termést is alig lehet értékesíteni. Nincs megszervezve a felvásárlás, a heti és havi piacok pedig nagyon kis lehetőséget biztosítanak. Valamikor a hetivásárokon találkozott több mint száz település lakossága. Édesapám mesélte, hogy 1900- ban annyi tehenet hajtottak ide az őszi szarvasmarhavásárra, hogy a két patak köze tele volt marhával, még az Alföldről is jöttek ide gazdag kereskedők. Manapság a világ legeldugottabb szögletének számítunk, ahol csak tengődni lehet. Ide a jugoszlávok még tisztviselőiket is kényszermunkára küldik. Leginkább csak azok jönnek ide, akik a legrosszabbak, és másutt nincs rájuk szükség. Arra persze jók, hogy sanyargassanak bennünket és elhitessék velünk, hogy ez nem a mi hazánk. Azt hirdetik, hogy ők már a magyar honfoglalás előtt itt voltak. Képzeld, már a drótos tót sem jön, pedig emlékszel arra a kedves Jankóra, aki még cukorkát is adott nekünk néha?! A háború előtt minden évben legalább egyszer eljött, azóta még a neszét sem hallani. Senki se látja el azt a munkát, amit ő elvégzett, így a gazdának kell azzal is bajlódni - magyarázta szokatlan hévvel László. A falubeliekkel nem tudott ennyire aprólékosan elbeszélgetni, velük mindig csak egy-egy eseményről cserélhetett véleményt. Idővel azonban egyre kevésbé esett szó a magyarság sanyargatottságáról, mintha mindenki megszokta volna 56
