Bence Lajos: Vallani (Lendva, 2011)

csónakján, a vaáli erdő kietlen csendjének árnyékként tovasuhanó lélekvesztőjében, tépte a gátat a hömpölygő, csapongó holtágaiba oda-vissza áramló, nekilóduló és újra visszahőkölő, vonagló, örvényeiben magát a murás nefelejcsekbe feledkezve a Mura, ágyékmozgásból felépülő csacsogó-locsogást.

VII.

Ráckanizsánál azonban már minden remény elfogyott, a hirtelen támadt zivatarban a lélekvesztő hevesen imbolygott, s ömlött be a víz, a fekete viharfelhőkből dőlt a zápor, de a partszéli fák kinyújtották karjukat, valahol sisteregve egy ménkő csapott le, mint egy jól felépített thrillerben, de a reményvesztett, egyben illúzióvesztett hangulat így teljes lett, a folyó pedig fogta magát, és holtágaiba vonulva készült ravatalt ülni önmaga felett, míg leányai elégedett habmosollyal

31