Zágorec-Csuka Judit: Gábor Zoltán festőművész portréja (Lendva, 2002)
Részletek Gábor Zoltán prózai műveiből
Postagalamb ELSŐ LEVÉL Kedves Öcsi, Párizsba érkeztem, és kár, hogy te nem vagy itt. Most kezdődik az ősz. Az esték hűvösek, reggel ködösek. Párizs zsong, mondhatnám, hogy vidám. A Notre-Dame székesegyház sötét köveit nem zavarja e zsongás. Az ereszfigurák dermedten nyújtogatják kihűltvérű nyakukat jobbra balra, várva az őszi esőzéseket, hogy kiokádhassák magukat. Változatlan vigyorral bámulnak le a párizsi járókelőkre, mint pár száz évvel ezelőtt. Egy pompás keresztény kor pogány művészetének nagyszerűsége rejlik e vigyorgás mögött. Késő délután volt, amikor lassan végigsétáltam a Szajna jobb partján, egészen a Pont Neufhídig. Lementem a kőlépcsőn a rakpartig. Az utolsó lépcsőfokon ülve néztem a sárga, bűzös vizet. Ügy tűnt, mintha a tovasuhanó habok magukkal sodornák Párizs megannyi titkát. Egy szalmával félig telt zsákot ringattak a hullámok. A vizes jutarongy egyik fele a parthoz tapadt, a másik fele pedig táncolt a folyó habjain. Szakadozott oldalain ki-kivillant a sárga szalma, akár a mezei madárijesztő hasán. Mintha csak az ár szabadulni szeretne egy vízbefúlt tetemétől. A híd elegáns ívei finoman tükröződtek vissza a víz színén. A pecázók mozdulatlanul ültek végig a parton, mint a dóm évszázados kövei. Mereven figyelték a színes parafát. Szájuk sarkában kialudt cigarettavég csüngött, mint valami feketefejű kőfigura ördögi mezítelenségében az ereszek végén. A Pont Neuf alatt, amely a Szajna jobb és bal partját köti össze a szigettel, a kőfal mentén kartondobozokból épült rögtönzött alvóhelyek sorakoztak szeszélyesen. Lrancois Villon korából ittfelejtett klosárok heverésztek a rongyok halmazán. Egyikük pőre fölsőtesttel ült fekhelyén. Térdei között egy törött tükördarabot tartott és borotválkozott. Egy konzervdobozban a Szajna vize. Pár lépésnyire odébb egy vöröshajú lány takaróba burkolózva, szorosan a hímjéhez tapadva lágy ritmusban kamatyolt. Nem akartam zavarni a pásztoróra gyönyörét, inkább fölmentem a de Conti-sétányra. A legkülönbözőbb kölnivizek illata fogadott. A pikáns Soir de Paris bourgeois, a kedvelt Chanel, az átható, mély Jean Marie Farina. Többnyire az üde Lavande párlata uralkodott. A Szajna bűze a parton heverésző csavargóknál talált menedéket. Kigyulladt a villanyrendőr jelzőlámpájának zöld fénye. A gépkocsik beláthatatlan karavánja indult meg. Indokínaiak, japánok, berberek, hinduk, négerek üldögéltek a Latinnegyed kávéházainak teraszán. Egyetemi hallgatók. A neonreklámok kereskedői orcátlansággal növelték ezt a bábeli kavarodást. Bealkonyodott már. A nők az est fényében szebbek, de a párizsi nők különösen szépek. Bájuk szerényen hat és erősen csábít. Szent Mihály útján igyekeztem hazafelé. „...Csupán öt 138
