Štampah, Miha: Hétköznapi hősök. Nyomot hagyni a világban (Lendva, 2019)
Gálics Tamás - Ottó
szenvedélynek. Hogy valódi gyűjtők voltak, tanúsítják a szobák falán lévő jel vény gyűjtemények, a bélyegek, de gyűjtöttek többek között gyufás- és cigarettásdobozokat, pénzérméket, ásványokat is, és amiről híressé váltak: lepkéket és rovarokat. A pillangókat egy nagy hálóval gyűjtötték össze a világ különböző pontjairól, majd István preparálta őket. A gyűjtemény jelentős része - közel 400 darab lepke, valamint a művész István grafikái - 2008-tól a lendvai várban, egy emlékszobában tekinthetők meg. A legfiatalabb testvér, József foglalkozik a legkomolyabban a lepke- és rovargyűjtéssel, ő Berlinben él. A mai napig is gyűjti a lepkéket különböző egzotikus országokban, kiállításokra is jár a gyűjteménnyel. „Valami varázslatos van a szárnyaikban, azokban a csillogó porlemezekben.. ." Akkoriban nemcsak a család, hanem mindenki gyűjtött, hiszen semmit sem dobtak el az emberek: felvitték a padlásra, amit már nem használtak. így a régi dolgok mind megmaradtak. „A lepkéket nem mindenki gyűjtötte, mert azok után fütközni kellett"- mondta Ottó, aki szerint azért kell gyűjteni, mert minden tárgynak megvan a saját története, és fontos, hogy ezt megőrizzük és továbbadjuk. A Gálics családnál volt egy gramofon is, amit nyáron kihelyeztek az ablakba, a hangja pedig egészen a patakokig elért. Az előző évszázad 50-es, 60-as éveiben a lendvai gyerekek a három pataknál gyűltek össze. Ottó erre így emlékezett: „Abban az időben nem volt tévé, csak később. A rádiót pedig csak a szülők hallgatták. Mi ekkor gyerekekként szabadok voltunk. Napokat töltöttünk el társalgással lent, a pataknál." Nyaranként a három pataknál - amit ők úgy hívtak, hogy: Bereg, Homokos és Fekete-ér - fürödtek, fociztak és beszélgettek. Fogták a halakat, békákat, amelyeket otthon bepaníroztak, kisütöttek, és meg is ettek. Az anyák mosták a ruhákat, majd teregettek, rengeteg volt a horgász is. Nyáron az élet gyakorlatilag leköltözött a patakpartra. A teheneket is ott itatták, amelyeket a „városi pásztor" hajtott ki. A rét pedig tele volt virággal. Szerettek olvasni, vagy csak sütkérezni a napon, ha épp nem fociztak, mert néha egyegy focimeccsre is beosontak a lendvai sportparkban. A téli hónapokban a befagyott vízen korcsolyáztak, hógolyóztak, valamint a lendvai várpince mögötti „kostilác" parton szánkóztak és síeltek. A síeléshez meghajlították a deszkát, amit spárgával hozzáerősítették a cipőhöz. Ottó arra is jól emlékszik, amikor egy szánkózás alkalmával baleset érte: „A szánkó ment lefelé, a fa meg nem akart elmozdulni, én nekimentem a fának, és beütöttem az orromat." A Gálics családhoz kapcsolódik a filmvetítés kezdete is. Ottó apja vásárolt egy filmprojektort, és a valamikori Korona szálloda helyiségeiben időnként vetítéseket szervezett, ez lehetővé tette, hogy a lendvai polgárok megismerkedjenek a mozgóképkultúrával. Később Ottó apja a lendvai mozinak adományozta a projektort, ami egészen a második világháború végéig ott működött. Az államosítás során a projektort elkobozták (a projektor sose került vissza a család tulajdonába). Lendván akkoriban színházi társulat is volt. Véleményünk szerint a valamikori lendvai polgárok élete érdekes volt, és sokban különbözött a faluban élő emberekétől. Amíg a falusi emberek kis házakban laktak, mezőgazdasággal foglalkoztak, állatokat tartottak, a kenyeret a saját kemencéjükben sütötték, addig néhány kilométerrel arrébb, a városban az emberek polgári házakban laktak, moziba jártak, mészárosnál vásároltak, pékségben sült kenyeret fogyasztottak. Ma már nincsenek nagy különbségek, viszont a városiak kevesebbet foglalkoznak a kultúrával, már nem tartozik hozzá a városi élethez a színházba, moziba járás. Nem lenne rossz visszahozni ezt a polgári eszmeiséget, a kultúréletet a mára szinte teljesen kihalt Alsó és Fő utcába, ahol ma rengeteg elhagyott épületet találunk. Úgy gondoljuk, hogy városunknak egy mozira is szüksége lenne, hiszen sokan igénylik a mozgóképkultúrát, szeretik a filmeket. A mozi a fiatalok társalgási helyévé is válhatna. A sokat emlegetett házban legutoljára István lakott, amikor azonban megházasodott, ő is elköltözött, a ház pedig lakatlanná vált. Később Ottó az alsó szintet átrendezte és felújította. Azt szeretné, ha a testvérének emlékházat alakítanának ki, és ezért minden erejével harcol. A kétezres évek elején (az akkori városvezetők) ígéretet tettek neki papíron, hogy segítenek ebben, azonban nem történt semmi. Ezért kénytelen volt maga lépni, és a szükséges felújításokat elvégezni, hogy a hagyaték ne vesszen el. Meg kellett menteni a házat. Ezért leszigeteltette a falakat, kicseréltette az egész tetőszerkezetet. A család tulajdonában van Gálics István alkotóműhelye is. Ami szintén remek hely lenne a művész képzőművészeti technikájának a be-8-
