Štampah, Miha: Hétköznapi hősök. Nyomot hagyni a világban (Lendva, 2019)
Hagymás István
Hagymás István „Vadnyugat" a Vajdaságban és a fényképészet, a gyógyítás és az írás triumvirátusa Hagymás István Újvidéken született 1955. augusztus 25-én. Akkoriban a szülei Újvidék közelében éltek, egy mezőgazdasági birtokon, ugyanis az apukája mezőgazdasági technikus volt. Öt éves koráig élt ott, majd Zentára költöztek (a szülei eredetileg is Zenta környékéről származtak). Mivel közeledett az iskolakezdés, dönteniük kellett, hogy István magyar vagy szerb nyelvű iskolába menjen. Végül egy magyar nyelvű iskolában kezdte meg a tanulmányait. A rokonaik is Zentán és környékén éltek. A nagyszülei is mezőgazdasággal foglalkoztak. A kora gyermekkori élményei hol az egyik, hol a másik nagyszüleihez fűződtek. A tanyán töltött idő és a zentai városi élet érdekes kontrasztot alkotott: „Hol úgy éreztem magamat, mint egy metropoliszban, hol meg úgy, mint a világtól egy teljesen elszigetelt vidéken." Istvánnak mindkettőt sikerült megélnie, ezért nagyon hálás. A Zenta környéki falusi élet különösen „izgalmas" volt. Akkoriban ezeken a tanyákon nem volt sem áram, sem víz. Petróleumlámpával világítottak. Kézzel, a kútból hordták a vizet, és itatták az állatokat, valamint egyszerű eszközökkel szántottak. Ló húzta vetőgépekkel vetettek, arattak. így élt a család a hatvanas évek elején. István 1962-ben kezdte az általános iskolát. Akkor már folyékonyan beszélt magyarul és szerbül is. Otthon magyarul beszéltek. A szerb nyelvet pedig a római sáncoknak nevezett mezőgazdasági birtokon sajátította el. Azért hívták őket így, mivel ezeken a helyeken sáncok voltak, amelyeket még a rómaiak építettek, később pedig az avarok és hunok is használták ezeket az építményeket. A területen csak szerbek laktak, ezért ott csak szerbül beszéltek. Később az iskolában gondjai is akadtak, hiszen jobban ment neki a szerb, mint a magyar, viszont elmondása szerint azóta már sokat felejtett, hiszen nem használja olyan gyakran a szerb nyelvet, kivéve, amikor visszalátogat a Vajdaságba. Az általános iskolai éveiben egy olyan utcában éltek, ahol vegyesen laktak magyarok és szerbek. Mivel nem volt akkoriban internet és okostelefon, ezért, ahogy István mondta: „az egész időt gyakorlatilag az utcán töltöttük porban, piszokban." Ott játszottak gyerekként. „Az ember könnyebben be tudta lőni, hova is tartozik, milyen okos, hogyan találja fel magát, mint a mai világban. Kialakult egy rangsor: ki a főnök, és ki a követő."
