Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)

Göncz János megélt és teremtett világa

hétszázát neki! Hát ilyen képeket én is tudok festeni! - Jelentkezett a helyi képzőművészeti csoportba, de nem vették fel. Magától kezdett el dolgozni.

Az első képe egy lendvahegyi szüretet ábrázolt, melyet ötven márkáért a gyárban dolgozó asszony vett meg. Munkájára a helytörténeti múzeum, ahogy ott nevezik, a Heimatmuseum munkatársa figyelt fel, aki ugyancsak a gyár munkása, technikai rajzoló volt. O biztatta, rajta keresztül születtek kapcsolatok. Megbízást is kapott. Denkendorf német városkáról festett képei 1988-ban egy falinaptárban jelentek meg. A képeknek sikerük volt, mindet megvásárolták, de mégis más világ volt az, ami ott körülvette, amit megörökített, az nem állott olyan közel hozzá, mint a szülőföld.

Igazán a honvágy volt, ami elemi erővel kényszerítette, hogy kiadja magából a szülőföldhöz kötődés gyötrelmét. Ritkán adódott lehetőség a hazajövetelre. Akkortájt kezdte el igazán festeni a gyermekkor élményvilágából táplálkozó otthoni, hídvégi képeket. Ezt az elemi erejű honvágyat a képekkel lehetett lehűteni. így születtek meg az elsők: a Teknőásó cigányok és a Hídvégi aratás. Festésre csak a napi munka után vagy a hétvégeken volt lehetőség. Csináltatott magának festőállványt, a nappali szoba egyik sarkát feleségével kinevezték „műteremnek.” A festékanyagot maga állította elő. Firniszbe vízfestéket tört, ehhez olajat kevert. Itthon a szobafestőtől kért híg festéket, azt is belekeverte.

A képek elemi erővel törtek elő. Mindenre pontosan emlékezett. Oda tette őket, ahol a valóságban is voltak. Mindennek megvolt a maga helye, csak meg kellett festeni. Már apró gyermekkorában nagyon jó megfigyelő volt, pontosan számon tartotta, mi hol van. Ma is emlékszik minden házra, hogy miképpen nézett ki, hol volt körte- vagy szilvafa az udvaron, az emberek milyen ruhában jártak, milyen volt a tartásuk, ha munkában voltak, ha egymással beszélgettek. De még a határ képe is úgy jelenik meg, amint az a valóságban volt. A földek állása, a bennük növő vetemények, a mezőn végzett munka minden mozzanata elevenen él, szeme előtt van, csak meg kell örökíteni. Mikor egy képhez fog, pontosan tudja, milyen események, milyen alakok lesznek rajta. Néha híg ecsettel megrajzolja a kontúrokat, azonban többnyire előrajzolás nélkül dolgozik. Végül minden a helyére kerül.

Mit jelent számára a festés? Németországban a szülőföld jött hozzá a festményekkel. Megidézte gyermekkorát, az otthon levegője áradt a képekről. Megnyugtatta, otthonossá tette az idegen környezetet is. A képekkel megteremtette az elveszettnek tűnő gyermekkori világot. De a szülőföldtől, a falutól sohasem szakadt el, nem is akart elszakadni. Nem véletlen, hogy nyugdíjasként hazaköltözött a szépen felújított, részben átépített szülői portára. Az írott sorokból azonban kicseng a múlt szépsége iránti nosztalgia, az elveszett gyerekkor színes világa, szemben a jelen korántsem mindig biztató ígéretével. így a hiány itthon is újratermelődik, ami további munkára inspirálja Göncz Jánost: továbbra is megidézni a múltat, hogy a jelent tanítsa az értékek megbecsülésére.

Karcag - Szeged, 2001 télutóján Bellon Tibor