Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)

A hídvégi csíkászok, halászok és vadászok

M ég nem is olyan régen, pár évtizeddel ezelőtt kis falumat sűrű erdők és mocsarak vették körül. A megművelésre alkalmas terület kevés volt, annál több a megművelésre alkalmatlan vizes terület és erdő. Csíkot és halat lehetett fogni szinte minden réti árokban. Talán már a falu őslakosai is halászattal foglalkoztak. Abban az időben a halászat még nem volt tiltott dolog, és ha ráértünk, nyár idején vesszőből font kosárral kezünkben, tarisznyával váltunkon ebéd után elindultunk a közeli Szelvény-patak felé. A kis patakot valamikor kubikusok ásták kézi erővel. Egy bizonyos kiásott szakaszt neveztek szelvénynek. A kis patak neve azóta is megmaradt, csak a hal, csík, béka és egyéb élőlények pusztultak ki belőle. Amikor elkezdték használni a növényvédő szereket, permetezés után itt mosták ki az edényeket, és ide öntötték ki a megmaradt szert, nem is sejtve, micsoda károsodást okoznak a környezetnek. Azóta már törvény tiltja az effajta tevékenységet, és talán lassan helyreáll a természet egyensúlya. Pár évvel ezelőtt még néma csend volt a patakok közelében, de mostanában tavasszal, esténként újra hallani a békák brekegését. Egy időben a gólyák is elkerülték vidékünket, nem találva táplálékot maguk és fiókáik számára. Úgy tűnik, ezek a szép madarak is lassan visszatérnek, egyre több fészket lehet látni a vidéken.

A patakok szabályozása előtt bizony sokszor volt árvíz. Amikor a Szelvény- és a Kebele-patak (ásás) kiöntött, a mi szép kis legelőnk, a Szőkecserta a tengerhez hasonlított. A Hídikert domb - akár egy sziget - látszott ki belőle. Ahogy nőtt a víz, a csíkok is elindultak a réteken levő árkok felé. Ilyen volt pl. a Bükkös erdő mellett húzódó Horgosi-árok. Tavasszal, a májusi árvizek idején lehetett a legtöbb csíkot fogni. Ha valamelyik árokba jó helyre tettük ki a csíkkosarat, reggelre sokszor úgy tele volt, alig tudtuk hazacipelni. A csíkkosarat fűzfavesszőből kötötték, 120-130 centiméter hosszúra. Az egyik végét tölcsér formájúra csinálták, melybe egy szűkülő, 5-6 centiméteres nyílású belső rész szolgált. Ha itt beúszott a csík, nem találta meg a kivezető utat. A kosár hátulsó, vastagabb vége teljesen összeszűkült, melyet szalmadugóval dugtunk be. Volt szárnyas csíkkosár is. A

szárnyát is vesszőből kötötték olyan hosszúra, hogy a kettő átérte a patakot. De ha szárnya nem volt, kapával a patakba gátolást csináltunk. Metszisnek mondottuk. Kis patakot jelent, oda gyűltek a csíkok. Ennek a közepébe szorítottuk be a csíkkosarat. A Kebele-patakra két oldalt gátolást csináltak, csak itt tudtak átmenni a csíkok. A gát a csíkkosár szűk nyakánál rögzítette az eszközt. A csíkkas kengyele kötélből volt, amivel a csíkász a hátára vette.

A teli csíkkosarat hazahoztuk, itthon ürítettük ki. Kihúztuk a szalmadugót, egy edénybe borítottuk a csíkot. Néha vízisikló is betévedt a csíkok közé. Ilyenkor a disznók ették meg a csíkot, mert senki emberfiának nem volt rá étvágya. Abban az időben még a disznók is kijártak a legelőre, sokszor láttam, amint a Szelvény-patakban, az iszapban csíkokra vadásztak.

Fene szívós állat a csík, különös természetű hal, még a legnagyobb szárazság idején, amikor kiszárad a patak, akkor sincs veszélyben. Jó mélyen beássa magát az iszapba, itt várja be, amíg újra vízzel telik meg az árok. Nyáron, szárazság idején kapával lehetett kiásni az iszapból. Ilyenkor a színük világosabb volt, mint a vízben találhatók. A közeli patakokban volt csík bőségesen. Lehetett olyan helyre akadni, hogy egy halászó tarisznyára való is összegyűlt. A csík barna színű volt, a hasa sárga csíkokkal, de volt ezüst színű, fehéres is. 18-20 centiméter hosszúra is megnőttek. A hólyagját, amivel a le-fel mozgást szabályozta, pattantyúnak mondottuk.

Az egyik legfinomabb étel a csíkos káposzta volt. A csíknak nincs pénze, csak késsel meg köllött kaparni, a nyakát elvágni, a belét kihúzni. Aztán főzték össze savanyú káposztával. A sütőben ropogósra sütött csíkot is szerette mindenki.

A kézi húzós hálóval való halászás is nagyon kedvelt volt a vidék falvaiban. De volt még a halászatnak egy másik elterjedt módja, a veterrel való halászat. Este vagy naplemente után tették a vízbe a szárnyas hálót, a háló két szárnyát kifeszítették egyik parttól a másikig. A Kebele-patakon több helyen is erre alkalmas hely volt, természetesen minden erre alkal-