Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)

A tyúkász

Hosszú bajusza kétoldalt lelógott, szájában az elmaradhatatlan hosszúszárú cseréppipa lógott. Egyik zsebéből disznóhólyagból készült dohányos zacskó kandikált ki. A másik zsebében volt a nyírógép, fésű, borotva egy kis ruha tarisznyában. O volt az utazó, hajat nyíró ember is, aki bejárt az ismerős házakba. Akinek nagy volt a haja, megnyírta. Ebből a tevékenységből is jött össze egy kis pénz, vagy valami kis ajándék. Nagyon becsületes embernek ismertük. Rendes, tiszta házuk volt, a feleségével, Trézsi nénivel éltek együtt egy kis szalmatetős, bogárhátú házikóban. Gyerekük nem volt. Amikor nem jött időben, elmentünk hozzájuk, és otthon nyírt meg bennünket. Példás rend és tisztaság volt a házuk táján, úgyhogy bármikor be lehetett menni hozzájuk.

Amióta az öregek kihaltak, a kis házikók is eltűntek sorban. Az utódok elköltöztek más vidékre. A kis házak helyén új, nagy házak épültek. Ma már kevesen emlékeznek ezekre az időkre, amikor szegény világ volt, de az emberek megbecsülték és szerették egymást. Építkezésnél és ha valaki bajban volt, aki ahogy tudott, mindig segített a másikon. Mostanában egy gazdagabb, de mégis szegény világban élünk, mindenki maga boldogul úgy, ahogy tud. Összetartás helyett gyűlölet és irigység van az emberekben, és mind jobban elidegenedünk egymástól. Pedig nagy kár, hogy a fejlődés ide juttatott bennünket. A fiataloknak nincs idejük az öregekre, ha csak lehet, bedugják őket az idősek otthonába, mert kicsi a ház, kell a hely a gyerekeknek, arra nem is gondolva, hogy majd nekik is ez lesz a sorsuk hamarosan.