Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)
Hosszára fűrészelés
hosszára fűrészelést már a hetési falvak kialakulása idejéből ismerték az akkori, itt élő emberek. A hosszára fűrészelés nyári munka volt, többnyire az aratás szünetében végezték a férfiak. Minden építkezésnél és javításnál használtak gerendát, deszkát, lécet, amit csak ennek a nagy, egy irányba álló fogakkal ellátott fűrésznek segítségével lehetett előállítani. Ha a fűrészelendő fa olyan nagy és nehéz volt, hogy nem lehetett fölemelni, akkor ott a helyszínen előbb kifaragták mind a négy oldalát. Ezután szétfűrészelték a megfelelő méretű kisebb darabokra. Ha a fa kisebb és könnyebb volt, föltámasztották a szekér hátuljára, vagy valami erre alkalmas bakra olyan ferde helyzetbe, hogy a rajta álló, irányító ember megállhatott a tetején. Még egy erős fával, tombbal alá is támasztották a felemelt fa külső végét, nehogy fűrészelés közben lezuhanjon, eldűljön. A feltámasztott fát festékbe mártott zsinórral megcsapatták, hogy felül mutassa, hol kell a fűrésznek mennie. A fűrészt irányító ember a már előre megrajzolt, csaptató madzaggal pirosra kicsaptatott vonalon fölfelé húzta, az alatt lévők pedig lefelé húzták az éles fogú fűrészt. A felül dolgozó keze ügyében volt egy toliseprő, mellyel a fűrészport leseperte, hogy jó lehessen látni a jelet. Mindig ő irányította a munkát. Az alatta lévők lehettek ketten, négyen, de néha többen is. Minden lefelé húzásnál, ha nem is sokat, de lassan haladt a fűrész előre. Egy gerendán a fűrész néhány óra alatt ment végig. így folyt ez a lassú munka, ami napokig, néha hetekig is eltartott. A viseletűk kötény, pőregatya volt. Ez utóbbi azt jelentette, hogy nem volt nagyon széles. A munkások természetesen bőven kaptak bort. A hídvégi emberek bor nélkül nem csináltak semmit. Az 1914 előtti időkben a vidék szegényebb lakosai az ország dunántúli és alföldi vidékére jártak nyári, pár hónapig tartó mezőgazdasági munkára. Egy akkor munkára járó ismerősöm elmesélte, hogy a majorban, ahol dolgozott, ott is kellett nekik hosszába fűrészelni. A nagy fát vízszintes .helyzetben fűrészelték szét, ezért az embereknek hamar megfájdult a derekuk, mert csak meghajlított testtel fértek hozzá a nagy fához. Erre ő, János bácsi, kétfelől árkot ásatott a fa mellett. Ezután már az árokban állva egyenes testtartással dolgozhattak, így haladtak előre, nagyon megkönnyítették munkájukat. A második világháború után még állt a falu közbirtokossági erdejének a Bükkös nevű öreg, több száz évet megért tölgyfás része. Akkor vágták ki, amikor államosították az erdőket. Itt volt a vidék legöregebb tölgyfája, aminek derekát négy felnőtt ember csak kinyújtott kézzel tudta körűién ni. Ilyen tölgyfaerdők már akkor is ritkaságnak számítottak. A falu gyerekei - velem együtt - majd’ minden nap elmentek a Bükkösbe. Akkor ez volt a szórakozás, nem unatkoztunk, mint a mostani fiatalság. Az előbb említett nagy fa kivágása nem kis gondot okozott, mert hiába vágták el az összes gyökeret alatta, mégsem akart lefeküdni, csak állt némán, mint egy hatalmas torony. A sikertelen kísérlet után az egyik napon, úgy estefelé, erős szél keletkezett, ez döntötte ki. Hatalmas recsegés és ropogás közepette adta ki lelkét a legnagyobb fa, amit láttam életemben. Utána ott, helyben kellett előbb kifaragni és utána kisebb részekre fűrészelni. Csak utána lehetett hazaszállítani. A sok munka mégsem hozta meg a hozzáfűzött reményeket, mert a fa anyaga töredezett, repedezett és az egész csak tűzre való lett, gerendát már nem lehetett belőle csinálni.
