Zágorec-Csuka Judit: Nemzetiségi könyvtárügy a Muravidéken (Lendva, 2019)
IV. Interjúk, kritikák a muravidéki magyar irodalomról, a szlovén-magyar fordításirodalomról, a szomszédos Zala megye és a klasszikus magyar irodalom költőinek köteteiről
minden kétséget kizáróan állítható, hogy valóban ez Ady Endre legutolsó verse. Milyen döbbenetes így a költemény. Természetesen önmagában is az, ám ezáltal még inkább hangsúlyossá válik végrendeletszerűsége. Egyben ez a költemény zárja Ady háborús verseinek a sorát is. Ezzel pedig nyomatékosabbá válnak azon sorai, melyek „a győzőhöz” szólnak. És ha belegondolunk, hogy a „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon, / Vér-vesztes, szegény szép szívünkön” szinte könyörgésbe forduló sorok nem találtak meghallgatásra - döbbenetünk csak fokozódik. Ady már nem érte meg Trianont, nem tudhatta, mit fog tenni majd „a győző”, ezért az utolsó versszak sorainak különösségét nem is kell magyarázni: „Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált szegény magyarok”. Ady száz évvel ezelőtti temetése munkaszüneti nap volt. Üdvözlet a győzőnek Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon Vér-vesztes, szegény szép szívünkön, Ki, íme, száguldani akar. Bal-jóslatú, bús nép a magyar Forradalomban élt s ránk-hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok. Tompán zúgnak a kaszárnyáink, Oh, mennyi vérrel emlékezők, Óh szörnyű gyászoló kripták Ravatal előttetek, ravatal. Mi voltunk a földnek bolondja Elhasznált szegény magyarok, És most jöjjetek, győztesek Üdvözlet a győzőnek. 195
