Varga Sándor: A szlovéniai magyarok műkedvelő tevékenysége 1920-1970 (Győr - Lendva, 1995)
Göntérháza
megmondani, de egy-egy régi fénykép segítségével megállapítható, hogy a kezdet több évtizede lehetett. Mint iskolás gyerek magam is szereplője voltam a tanulók által előadott színdaraboknak. De azokban az években a falusi ifjúság is betanult és előadott néhány színművet. Az akkori helybeli tanító segítségével tanulták meg őket. A háború befejezése után kezdett újra éledezni a műkedvelő tevékenység a Muravidék magyarlakta falvaiban is. A színdarabok betanulása nem történhetett meg a helybeli tanító segítsége nélkül. Talán ennek tulajdonítható, hogy Dobronakon a nagy létszámú fiatalság mellett vagy között két-három tanító is tevékenykedett, és a többi falu sem maradt tétlenül. Szégyen lett volna a falura nézve, ha lemarad a környező falvaktól. Igyekeztek lépést tartani, és a saját erejükre, tudásukra támaszkodva színdarabot adtak elő a zsitkóciak, a hídvégiek, a bánutaiak, a pinceiek, a kótiak, pedig tudvalevő, hogy ezekben a falvakban nem volt tanító, mert hát iskola sem volt. Ebben a menetelésben Göntérháza is igyekezett lépést tartani. Meg is volt hozzá a feltétel, hisz iskola is volt, tanító is, és annyi fiatal a faluban, hogy egy időben akár két színdarab előadására is jutott volna szereplő. A kezdeményezés is a tanítótól jött, mert tőle elvárták, hogy az iskolán kívül az ifjúsággal is foglalkozzon. Máshol pedig valamelyik fiatal látta be ennek szükségességét. Annál is inkább, mert így remélhette, hogy közelebb kerül ahhoz, akit titokban a szívében hordott. Ilyenkor a tanítóval közösen kiválasztották a darabot, lehetőleg olyat, ami az adott körülmények között kivitelezhető volt. Legtöbbször ezek ismert színművek voltak. Mivel minden színdarabnak főszereplője is van, nem kis gondot okozott a főszereplők kiválasztása, annál is inkább, mert a leghosszabb szöveg éppen a főszereplőké volt, és sok esetben még énekelniük is kellett. Ilyenkor legtöbbször a tanítóra hárult az a feladat, hogy a szerepek elosztásában döntsön. Minden tekintélyét latba kellett vetnie ahhoz, hogy egy 18-20 éves lánynak megmagyarázza, egy idősebb asszony szerepét kell játszania. Némi kéretés avagy rábeszélés után az mégiscsak elvállalta. Az igazi baj csak az előadás előtt volt, amikor valóban öregasszonynak kellett öltöznie. Általában téli időszakban tanultuk a színdarabot, mivel kultúrterem vagy színpad hiányában tavasszal valamely alkalmas pajtában, rögtönzött színpadon került bemutatásra. A siker érdekében kellően tudtára kellett adni a környező falvak lakosságának, hogy hol és mikor került sor az előadásra. Ezért mintegy 10 kilométer távolságig minden faluban plakátot ragasztottunk. Minden nehézség ellenére volt egy igen pozitív fölfogás az akkori ifjúságban. Mégpedig az, hogy aki egyszer elvállalt egy szerepet, az azt minden későbbi nehézség ellenére is végigcsinálta. Nem tudta volna elviselni azt a szégyent, hogy miatta szűnik meg a színdarab, amelyet már hosszú ideje tanultak. Tudtak megértőén viselkedni. Nem sértődtek meg, ha valami bírálat érte őket. A vállalt kötelezettségnek eleget tettek. Volt azonban egy kivételes eset, amikor felbomlott a színtársulat. Hogy milyen okból, azt már nem tudom, de arra emlékszem, hogy a 57
