Bokor József (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben - A Maribori Magyar Intézet kiadványai (Lendva - Maribor, 1999)
Kétnyelvűség és anyanyelvűség
tást igényelne az iskola életében szemléletben, módszertani kultúrában, szervezeti tekintetben és a tananyag strukturálásában egyaránt. Tudom, hogy ez egyik napról a másikra megoldhatatlan, hosszabb idő szükségeltetik hozzá. A kétnyelvű oktatást nem akarjuk kétszer egynyelvűvé változtatni. De az iskola nem tűzheti ki céljául, hogy az első és a második nyelv eltérő fokú ismeretét ne kiaknázza, hanem megszüntesse. Talán nem lenne célszerűtlen törzs- és kiegészítő anyagra bontani az egyes tantárgyak anyagát. A törzsanyagot mindenkinek mindkét nyelven, a kiegészítő anyagot kinek-kinek csak anyanyelvén kellene birtokolnia. Itt egyébként a mainál tudatosabb anyanyelvismeret birtokában a nyelvi ekvivalenciák és a nyelvi interferenciák sok-sok segítséget nyújtanának a szaktárgyi anyagok másodnyelvű elsajátításában is. 4. A muravidéki magyarság ma az egyik legkisebb és legpusztulóbb nemzettestrészünk. Lélekszáma Trianon óta hivatalosan a felére, becslések szerint az egyharmadára csökkent. A mintegy hét és fél— nyolcezernyi muravidéki magyarnak a fennmaradására, illetve nemzeti-nemzetiségi tudatának megőrzésére az utolsó esély a kétnyelvű iskoláztatás megreformálása, korszerűsítése maradt. Ehhez Szlovénia a politikai-jogi kereteket és az anyagi eszközöket mind a mai napig biztosítja. Vállalta mindezt első önálló alkotmányával is a fiatal Szlovén Köztársaság. A Párizs környéki békékben az első világháború után 9 állam kényszerült arra, hogy elkötelezze magát a kisebbségek jogvédelmére. Köztük volt Magyarország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság is. Igaz, a békeszerződések kisebbségvédelmi passzusai csupán keretjellegűek voltak, s garanciák hiányában valós eredményeket nem hozhattak, arra azonban jogalapot biztosítottak, hogy sérelmeiket a nemzetiségek fölvethessék. A háború utáni Jugoszlávia - nyilván soknemzetiségű mivolta miatt is - a kisebbségi jogok védelmében mindig messze Európa és a világ előtt járt. Már 1948-ban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának szövegezésekor azt javasolta, hogy vegyék föl benne a kisebbségek különleges - kollektív - jogairól szóló cikkelyt. A világnak azonban ekkor sajnos a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy kisebbségi ügyekkel foglalkozzék. A ma már jól ismert nemzetiségi, kisebbségi viszályok, ellentétek, vérengzések akkor még elképzelhetetleneknek tűntek. Pedig aligha lehet véletlen, hogy Jugoszlávia időközben két ízben is kezdeményezte a kisebbségi kérdésekben érdekelt kormányok képviselőinek összejövetelét: 1965-ben Ljubljanában, 1974-ben pedig Ohridban tárgyalták meg “a nemzetközi kisebbségvédelem fejlesztésének lehetőségeit” (Für 1989: 20-5). A kisebbségi kérdés mintegy két évtizede ismét reneszánszát éli Európában. Közép- és Kelet-Közép- Európa demokratikus fordulatai óta különösen. E fordulatok ugyanis a nemzeti államok álmait erősítették föl, s a várt demokratikus átalakulás rendszerint több-kevesebb nacionalizmust, de legalábbis némi nemzeti türelmetlenséget hozott magával. Hitünk szerint az önálló és független Szlovéniában erre a jövőben sem kell számítani. De attól sajnos félni kell, hogy a létszámában erősen megcsappant és az öntudatában sem sziklaszilárd muravidéki magyarság - hathatós segítség nélkül - anyanyelvét, kultúráját és identitástudatát belátható időn belül veszejteni fogja. 29
