Czimmermann Toplák János: Szentimentális utazásom a kanadai Oltárijóba (Lendva, 2003)

A sógorom olasz rokonainál

nan ők és John sógorom apja is eljöttek Kanadába, mára már teljesen kiürült. Csak az üres házak állnak ott árván, gazdátlanul. Ama szellemfalu lakosai szétszéledtek a világba: ki fel, északabbra költözött, oda, ahol munkát kapott, ki külföldre, Németországba, Kanadába...

Végre kifogyott poharunkból a bor, s mivelhogy megígértük, hogy az egész háztűznézés, pincevizit mindössze tíz percig fog tartani, hát kimentünk, s kezdetét vehette a búcsúzkodás. A nőkkel szinte kötelező volt az ölelkezés, összepuszilkodás már jöttünkkor is, távozáskor ugyancsak ez történt. A férfiak csak kezet adtak, de abba beleadtak mindent.

Nemhogy megszorongatták volna a szokásosnál erősebben az ember kezét, azt nem mondhatnám, csak valahogy úgy fogták meg a kezed, hogy érezhetted: e kezek mögött egész emberek állnak.

Ragaszkodnak a fajtájukhoz, ez teljesen világos volt. Ahogy sorra néztük a nappaliban a falon függő berámázott fotókat, s a sógorom sógora magyarázta, hogy a menyeik is, meg a vők is, egytől egyig mind olaszok. A testesebb nővér lányának is úgyszólván kihozattak egy olasz fiút Bariból. Ez a fiatal férj egy szőke olasz, s a sógorom állítása szerint durva, műveletlen, keményfejű, s nehezen tanulja az új nyelvet. Kint van már vagy öt éve, ugyancsak egy olasz útépítő vállalat munkása, ahol főleg olasz munkatársakkal érintkezik, s így szinte alig van kényszerből eredő motivációja a nyelvtanuláshoz. Magam is hallottam fájdalmasan

Rokonai helyett íme a sógorom, ahogy délie-SEN, KANÁLBAN TEKERI FÖLA VILLÁJÁRA A SPAGETTIT (NEM „A TÁNYÉR EGYIK SARKÁBAN", MINTA TORONTÓIAK ÉS EGYÉB ÉSZAKI OLASZOK)

123