Kovács Attila (szerk.): Hova megyünk, bajtársak? - Világnak! Szlovénia és az '56-os magyar menekültek (Ljubljana - Lendva, 2016)

Bence Lajos: Ötvenhat közös ügyünkké vált

„Hová megyünk bajtársak?”, kórusban kiáltották: „Világnak!”, s meg voltak győződve afelől, hogy a nemzetközi segítség nem marad el, sőt nekik is részük lehet még benne, a 19. századi példák nyomán, nyugati toborzással, segélykéréssel.

A 17 teherautóból és néhány személygépkocsiból álló századnak - a sok huzavona és a forradalom iránt megváltozott jugoszláv álláspont miatt - 1956. december elején háromnegyed része visszatért Magyarországra. A csoportot a horvátországi Kotorba (Kotoriba) vitték a magyar katonai szerelvénnyel és felszereléssel együtt, és átadták a magyar hatóságoknak, áll Marton Zoltán visszaemlékezésében. Elmondása szerint őt és társait Murakeresztúron tartóztatták le, majd a három hónapi fogva tartás során a zalaegerszegi ÁVH börtönében kegyetlenül meghurcolták, egyik sérült veséjét később el kellett távolítani. A maradókat a Fiume melletti Gerovoba szállították, ahol nagyon rossz körülmények uralkodtak, s ehhez járult még a bizonytalanság érzése, hiszen 1957 augusztusában innen még nem lehetett Nyugatra menni.13 Az egyik menekült honfitársaihoz intézett panaszlevelében olvassuk: „Mi lesz velünk! Pattanásig feszülő idegeinket még fokozzák azok a hazai hírek, mely szerint összeírtak bennünket és ígéretet tettek arra, hogy rövidesen visszavitetnek Kádár pribékjei... Egy kedvezőtlen politikai fordulat, viszszaadnak és aztán jön, ami elől menekültünk: börtön, kínzás, deportálás, kötél.” Ezért: „Mi magyar szabadságharcosok, kik családjuktól önhibájukon kívül szakadtak el, nagyon kérünk Benneteket, hogy kétségbeejtő helyzetünket tárjátok Amerika közvéleménye elé... ”14

Nem jártak jobban azok sem, akiket a rogaška slatinai (Rohács) szállodából a kiürített brestanicai börtön helyén létesített menekülttáborba helyeztek át 1957. április elején. Süket Győző, '56-os zajdai ezredparancsnok visszaemlékezéséből az is kiderül, milyen alapon történt a letelepedési kérelmek elosztása, s hogy milyen volt a csoportokban az összefogás és a lobbizás egymásért. A Lentiből származó menekültek már előre megbeszélték, együtt szeretnének maradni, lehetőleg Európában. Amikor a svájci küldöttség megérkezett, jelentkeztek is a küldöttségnél, amelyet kizárólag a segédmunkások érdekeltek. A bajtársi összefogás szép példája volt, amikor dr. Dobszay János felvételét valami oknál fogva nem fogadták el. Majd, amikor az egész csoport kijelentette, nélküle ők sem mennek Svájcba, megengedték.15

13 Uo. 196.

14 Nagy Kálmán: A gerovoi jugoszláv menekült táborban 1957 őszén. 205,

15 Süket Győző: Zajdai ezredparancsnok lettem 1956-ban. 223. Erről bővebben lásd a kötetben Kovács Attila: ’56-os magyar menekültek Szlovéniában című írását.

15