Kovács Attila (szerk.): Hova megyünk, bajtársak? - Világnak! Szlovénia és az '56-os magyar menekültek (Ljubljana - Lendva, 2016)
Bence Lajos: Ötvenhat közös ügyünkké vált
tatási Irodával való szakítást követően nem csak a „Tito-láncoskutya” időszakban, de a forradalmi események kapcsán is több kritikai, a kommunista elvtársak „akasztását” elítélendő téves és opportunista elbírálást kapott a dél-szláv állam propaganda hadjáratában.3 A Pomurski vestnik magyar mellékletében közölt Tito pulai beszédében az 1948-as jugoszláv-szovjet konfliktus, a közelmúltban lezajlott mellett a lengyelországi és a magyarországi események is helyet kaptak. Tito a lengyelországi események kimenetelét kedvezőbbnek ítélte meg, mint a Magyarországon zajlókat, hiszen mint kifejti: „Gomulka az ügyet végig erős kézzel irányította”. így - vonja le a következtetést a vezér - Lengyelországban nem jutottak kifejezésre azok a reakciós erők, amik kétségtelenül léteznek, s a szovjet beavatkozás elmaradása miatt az ország idővel a demokratizálódás és a „teljes függetlenség” útjára léphet. Az első szovjet beavatkozásért Tito Gerőt teszi felelőssé, aki csőcseléknek nevezte a százezres tüntetősereget, s ezzel durván megsértette a békés átalakulást és demokratizálódást sürgető népet. „Végzetes hiba volt a szovjet katonaságot behívni, amíg tartottak a tüntetések” - hangzott a nagy stratéga szájából az első kritika, továbbá a nagy „populista” súlyos hibának tartotta azt is, hogy „egy másik ország hadseregét” vetették be saját népükkel szemben. Persze Nagy Imrét is sok mindenben bűnösnek találta, főleg ingadozását, a zűrzavarban mutatott határozatlanságát ítélte el a marsall. Fő bűne azonban - s itt a hintapolitika nagymestere, a hithű kommunista diktátor ismét remekel -, hogy fegyverbe szólította a népet a szovjet hadsereg ellen, és a nyugati imperialistákhoz fordult segítségért, s ezzel veszélybe sodorta a „szocializmus vívmányait”. Ezért a szovjet beavatkozást szinte szükségszerűnek tekintette, meakulpázva bár, hogy a jugoszláv vezetés sohasem támogatta a más országok belügyeibe való beavatkozást, de e nélkül a szocializmust - mint „legfőbb értéket” - súlyos csapás érte volna. Végezetül azt a reményét is kifejezte, hogy a sztálinista erők is belátják, hogy ilyen módszerekkel nem szabad kísérletezni, végső következtetésként pedig arról beszélt, hogy a szocializmus eszméjét ismét „borzalmas csapás érte”.4 Szúnyogh Sándor közvetlenül tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála előtt tette közzé 1956 hősi harcához kapcsolódó itthoni emlékeit.5 A lendvai algimnázium akkor 3. osztályos tanulója így emlékezik 1956-ra: „Mi, gyerekek a 2. világháború után együtt 3 Erről lásd bővebben Čosic Dobriča ,7[hét] nap Budapesten: 1956. október 23-30' című írását. 4 A szocializmus időszerű kérdéseiről. Pomurski vestnik magyar nyelvű kiadása, 1956. november 29. 5 Szúnyogh Sándor: A magyar nép hősi harcának muravidéki vetületei. 156-160. 11
