Gábor Zoltán: Ápisz nyomán (Lendva, 1990)

Varázslás

VARÁZSLÁS

Az a műveltség, amely az altamirai időben virágzott, nagyszerű eredménye azon emberi öntudat hosszantartó kibontakozásának, amely kb. a harmadkor végén emelkedett föl állati szintjéről. Ebben az altamirai korban kell keresnünk az írás kezdetét is, az emberi szellem e tüneményes kifejezési módjának erejét. Keletkezését szemlélve nem hanyagolható el a legkülönbözőbb társadalmi jelenségek szakadás nélküli fejlődése sem, hiszen az nagyban, hozzájárult az írás alakulásának folyamatához. E szakadás nélküli fejlődés miatt, meg azért is, hogy világosabb képet alkothassunk az »ábécé« létrejöttéről, szükségesnek tartom ezt az alakulást más művelődéstörténeti eseményekkel párhuzamban szemlélni.

Miért is kezdett az emberi lény írni és mikor; milyen föltételek közepette és milyen alakban jelentkeztek az ősformák? Ha felelet nélkül hagynánk e származástani kérdéseket, lehetetlen vagy korcs lenne e jelenség további elemzése. A feleletek viszont mindig ellenmondásosak voltak, hipotetikusak, mindig újabb kételyekkel megterheltek. Így jött létre az a gazdag írástörténeti irodalom, amely ma is sok részletében megkérdőjelezhető. A tény az, hogy az írás kezdete és fejlődése szoros összefüggésben áll a beszéd jellgzetességeivel. Ez az én szemléletem alapjául is szolgál.

A beszéd már a fejlettebb életszínvonal jelképe, a társas élet elemi magva. A mássalhangzó a beszédszervekkel való képzés hallható pillanatnyi megnyilatkozása, a magánhangzó viszont a beszédszervek folyékony zöngésű terméke. E pillanatnyilag fölcsendült konszonánsok és a folyékonyan zengő vokálisok variációja alkotta a nyelv hajnalán az ún. artikulátlan beszéd kezdetét. Távoli elődeink e tagolatlan »nyelvét« alakitatlan formaszavak képezték. Később, amikor már ezek az idomtalan szóformák több szótagból álló »szavakká« alakultak, föltűntek a legprimitívebb archaikus nyelvek.

A beszéd térben és időben hangzik el; írás nélkül a hagyomány ápolása lehetetlen, a feledékenység áldozatává válik. Az írás megőrző, konzerváló szerepének a fölismerése már a nyelv létrejöttének a kezdetén jelentkezik. Ezért az emberi gondolatot rögzítő jelek fejlődése párhuzamosan kíséri ezt a fokozatos nyelvi alakulást. Tentor Máté a következőket mondja.

8