Gábor Zoltán: Ápisz nyomán (Lendva, 1990)

Varázslás

latban. Innét ered az az értelmét elferdítet szólásmondás is, hogy valakinek a rovására írjuk, azaz a hátrányára, kárára. Egyes skandináv törzsek futárszolgálatának az emléke­­zettani eljáráson alapuló írásgyakorlata is a rámetszést alkal­mazta. Az ilyen eljárás azt jelenti, hogy a hírnökbotra vésett, szükséges mennyiségű, különböző jelek a futár eszébe juttat­ják a közlendő hír tartalmának a részleteit. Ebben az esetben a jelek közvetve közlik értelmüket. Tehát emlékezeterősítő módszer segítségével az alany végzi a küldetést, azaz a közve­títő szerepét játssza a jelek és azon személy között, akinek szól az üzenet. Még ma is, nemde, bogot kötünk a zsebken­dőnkre, hogy eszünkbe jusson az, amit esetleg elfelejtenénk. Már az indián törzsek őskultúrájában észlelhető az írás­jelek élénk körforgalma. Az ilyen serény írásgyakorlat kikü­szöbölte a skandináv futár szerepét, azaz a jelek és az üzene­tet váró személy közé iktatott közvetítő szükségességét. Az ősindián jelekhez szilárdan kötődtek meghatározott fogal­mak, amelyek az idő folyamán változatlanul egyértelműekké váltak szélesebb területen. A lándzsa, a nyílvessző, fekete alapon a harcibárd: mindig a háborút jelképezte. A pipa ábrája vagy a fehér alapra festett két alak kézfogásának az ábrázolása: a béke, a barátság szimbóluma volt. Szórványo­san mutatható ki a mnemotechnika eljárásán alapuló azon gyakorlat, pl. az ún. quipuírásnál, amelyet többyire Peru ősla­kói az inkák haszunáltak különböző statisztikai följegyzése­kre. Ez azonban inkább helyi jellegű szokásnak bizonyul. A quipu egyszerű fonalon alkalmazott »csomóírás«. A na­gyobb csomók a minőséget, a kisebbek a mennyiséget jelen­tették, a fonál színe pedig a följegyzendő tárgy nemét, faj­táját. A hjuronok, az irokézindiánok, továbbá az algonkin népcsalád (egy Kanadai indián csoport) tagjai viszont nagy előszeretettel használták a wampumírást. A wampum magya­rul kagylót jelent. A kagylókkal való írás is a gondolattársítá­son alapul, de haladottabb fokot ért el a skandináv futárszol­gálat követpálcájára rótt írásjegyek alkalmazásánál. A skan­dináv futár maga eszelte ki a képzettársításhoz szükségesnek vélt formajeleket, s így csak ő volt képes értelmüket fölismer­ni és magyarázni. A wampumírásnál a kagyló színe tartós jelentőségű, s megváltoztathatatlanul, mindig ugyanazt az egy fogalmat jelenti. A fekete a szomorúság, a szerencsétlen­ség, a halál jelképe volt; a fehér az örömöt, a békét, a bol­dogságot szimbolizálta; a vörös a veszélyt, a háborút jelen­

Next

/
Oldalképek
Tartalom