Gábor Zoltán: Ápisz nyomán (Lendva, 1990)

Varázslás

tevékenység a valóság vizuális átszövegelése ugyan, de mindig szertartásos szándéknak szolgált. Hisz az ilyen markáns transzkripció jellege még ma is kiinduló pontja a vizuális ténykedésbe tömörült hajlamnak azoknál a törzseknél, amelyek még századunkban is a kőkorszakbeli életforma szintjén tengődnek. A falra festett, nyílvesszővel átlőtt szarvas jelenete titokzatos erővel hat. Ezzel a paleolitkori varázsló-művész, a törzs sámánja, megbabonázta az állatot, hogy eredményesebb legyen a vadászat.

Hasonló varázslások mellett a falra rajzolt állati alakok a törzset is jelképezték. Minden törzsnek megvolt a saját totemje, annak az állatnak az ábrája, amelyet babonásan elődüknek, a törzs ősatyjának hittek. A paleolit kor embere vadász volt. A természettel szoros kapcsolatban álló helyzetéből figyelte annak formáit, jelenségeit, és így ennek a feszült

A Combarelles-barlang falára karcolt mammut ábrája

kapcsolatnak a során formálódott öntudata, »világnézetei. Innét ered deskriptiv kifejezési módjának naturalista ereje, amelyről olyan félreérthetetlenül tanúskodnak az altamirai, combarelles-i, font-de-gaumes-i emlékek.

12