Szabó Mária: Magyar nyelvi régiségek Lendvavidékről (Lendva, 2002)
Igaz történetek
A diáktalálkozó Néhány évvel ezelőtt mi, az egykori lendvai polgári iskola egyik osztályának tanulói 50 év után először találkoztunk. Volt ünnepélyesség, meghatottság, nagy öröm, amelybe, amint hallani fogják, kis üröm is vegyült. A beszédet egyik osztálytársnőnk, éppen Sári mondta el, amelyet Petőfi versével tarkítva tett emlékezetesebbé, és amelynél a költővel egyetemben így sóhajtoztunk: ...Sári néni, hej, mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!... Ehhez csak annyit fűznék még, amint a nóta mondja, hogy: Ejts egy könnyet, aztán megszokod! (Lejegyezte: Szabó Mária, Lendvahegy) Polgári iskolai emlék Ha Petőfi: A jó tanító című verséből vett idézettel kezdeném a történetet, akkor így mondanám: „Van biz ott a sok rossz között, van jó tanító is...” Valahogy így volt Jóska is a jó tanítójával, pontosabban ő a tanárával, aki amellett, hogy jó volt, volt egy hibája is, az, hogy nagyon szeretett pofozkodni. Amikor a gyerekek tanulása vagy viselkedése körül, persze a tanuló szemével nézve, a legkisebb hiba esett, a tanár úr máris csapkodta a pofonokat. Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy bal- vagy jobbkezes volt-e, mert egyformán és egyszerre ütött az arc mindkét oldalára, a hosszú ujjú két kezével. Ilyen helyzetbe került Jóska is, amikor az ütés még divatos volt az iskolákban. Egy alkalommal számtalan pofont kapott, 74
