Szabó Mária: Magyar nyelvi régiségek Lendvavidékről (Lendva, 2002)
Ajánlás
AJ AN LAS Aki messze kerül hazájától vagy szülőföldjétől, gyakran visz magával egy marék főidet, mert ez jelenti számára az otthon illúzióját, melegét, mindent, ami oda köti. S a kis zacskó főiddel átplántálja otthonát az ismeretlenbe, mert ha meghal, úgy gondolja, hogy nem idegen főidben nyugszik, hiszen szíve fölött vagy feje alatt hazájának egy darabja van. Szabó Mária nem került messze főidre, Felsőlakoson született és Lendvabegyen él. Hazáját mégsem Magyarországnak hívják, hanem Szlovéniának, ahol a magyar szó kisebbségbe került, s keveredik a szlovénnel. Ahogy az idős emberek egymás után kiköltöznek a temetőbe, úgy viszik magukkal a hajdani élet emlékeit: meséket, mondákat, szokásokat. Nagy szerencse, ha születnek olyan emberek, akik - mint a hazátlanok a hazai földet - összegyűjtik, leírják, megőrzik ezeket az utókor számára. Ha unokáik kezükbe veszik e kis könyveket, felidézhetik őseik életét, beszédmódját, mulatságait, tréfás történeteit, s megértik, hogy gyökereik mélyebbre nyúlnak, mint az emlékeik. Lélekben - ha otthon élnek is - hazatalálnak. A kezünkben tartott könyv egy pályázatra készült, amely a nyelvi emlékek, régiségek gyűjtését tűzte ki célul. A pályázat kívánalmainak megfelelően sok minden szerepel benne: hogyan köszöntek, beszéltek, szólították meg egymást a gyermekek, a fiatalok, az idősek, a házasok, a nők és férfiak. Miként csúfolkodtak a gyermekek, akik kíméletlenül kifigurázták egymás jellemét, feltűnő megjelenését vagy rossz tulajdonságait. De a felnőttek sem kivételek, hiszen a szomszéd falut szívesen gúnyolták egy-egy valóban megtörtént 3
