Szabó Mária: Magyar nyelvi régiségek Lendvavidékről (Lendva, 2002)

Pályamunka

esetekre a mostaniak már nem emlékeznek. A fent szereplő 95 éves, felsőlakosi Mód Ferenc kíváncsisko­dó kérdésemet, miszerint hogyan köszönt egykor, abban a régi időben a menyasszonyának, jól megnevette és azt felelte, hogy már nem tudja, hogyan köszönt neki. Később, a két háború közti időben a legények már tegezték a férnek valu nagylányokat vagy talán menyasszonyukat, és viszont. A testvérek többnyire tegezték egymást, de voltak családok, ahol a nagy korkülönbség miatt a fiatalabb testvérek magázták az idősebbeket. Sőt, olyan esetre is akadtam, ahol valamikor a fiatalabb testvér és a most élő utódai kendezték idősebb testvé­rüket, illetve nagynénijüket. A testvérek ritkán hívták egymást bátyámnak, nénémnek, öcsémnek, húgomnak, inkább csak néven szólították egymást. Az unokatestvérek nősülésig tegeződtek. Nősülés után - né­hol - magázni kellett őket. Ugyanaz volt az eset a szomszédokkal is. Az átállás sokszor nehéz volt. (Az adat Gyertyánosból való.) Régen a gyerekek kendezték saját szüleiket. Jól emlékszem rá, amikor a XX. század 50-es évei vége felé a felsőlakosi, kb. 60 éves Varga Kati néni kendezte a kb. 80 éves anyját. Mindketten parasztasszonyok voltak. így szólt hozzá: „Gyün kijetök ide, idsanydm” (Jöjjön kend ide, édesanyám). Az anya a Kontyos­­katanénnye volt (Horvát Miklósné szül. Mátai) Felsőlakosból az utolsó nénike, aki haláláig szép népviseleti ruhát és tájjellegű kontyot viselt, és 1961-ben hunyt el. Férjével, hazai néven Laci Pikuval nem kendezték egymást. Hogy a feledés homályába ne vesszen, megjegyzem, hogy az utolsó népviseleti ruhában járó férfi Felsőlakosban a szélösgatyás 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom