Szabó Mária: Régi magyar lakodalmas szokások és köszöntők a lendvavidéki falvakból (Lendva, 1996)

A lakodalom másnapján

adományokat a cigányok részére. Akinek éppen húzták, azzal a vendéghívónak innia kellett és dalolt az egész vendégkoszorú. Ha valaki nem tudta, mi a nótája, annak elhúzták, hogy:

“Kinek nincsen nótája, annak szíve sincs... ”

Közben folytatódott a vendégség egészen reggelig. Régen gyakoriak voltak a “gyuhintozások” (“gyugatozások”), még az asszonyok is “értették”, hajó kedvük volt. Minél hosszabbra nyújtották az éjjelt, a mulatást, annál nagyobb volt a dicsőség a házigazda számára.

Amikor reggel felé hozták a jó húsos káposztát (vagy későbbi szokás szerint a savanyú levest), és már a gazdasszonyok is mulattak, táncra perdültek, ez azt jelezte, hogy vége a tálalásnak és ezzel a lakodalomnak is. El is dalolták, hogy:

"... Vége van már a lakodalomnak, nagy bánata van a menyasszonynak, forgatja a karikagyűrűjét, sajnálja a régi szeretőjét... ”

Az asztal az egész lakodalom alatt terítve volt. A sok jóból mindenki találhatott kedvére való ételt-italt. (Újabban felvágnak egy-két tortát is.) Koccintgattak is a jó borhoz, mondván: “Azt mondta az öreg Kis, hogy egy kicsit igyunk is.” A tánckedvelők is megtalálhatták számításukat.

Azok pedig, akik még mindezek után virradatkor is

45