Szabó Mária: Régi magyar lakodalmas szokások és köszöntők a lendvavidéki falvakból (Lendva, 1996)

A vőlegényes háznál, amikor éjfél után hazaérkeznek

kontyról 2 darab fehér, 3 ujjnyi széles csipkeszalag lógott ki a kendő alól, díszítésnek. Végül elöl kötve, kendővel kötötték be a fejét. A konty csúcsa kicsit előrehajlott és a csúcs hátsó része ki volt vágva, hogy ne legyen akadály éjjel a fekvésnél. A kontyot nagy réztűvel és különleges cérnával varrták fel. Völgyifalusi adatközlőm szerint a konty kúp alakú része 15-20 cm hosszú kemény kartonból készült (említettek fából készültet is), és hátul nem volt kivágva, a csúcsa pedig hegyesen, kicsit hátrafelé állott, ahogyan mondta: ’’Egyenesen kifelé, mint a kecske szarva.” Kérdésemre, hogyan fekhettek ilyen konttyal, azt felelte, hogy kínosan és oldalt feküdtek. Említette, hogy hozzátartozói között is több “kontyos” asszonyt ismert, ezek kb. az 50-es évek vége felé haltak ki. Hallottam ugyan, de csak elvétve, élő “kontyosokról” még a 60-as évekből is, akik életük végéig megtartották népviseletüket és “kontyukat” is. Az is igaz, hogy a “kontyosok” hetenként csak egyszer fésülködtek, a leírt módon, az ünnepi alkalmakra. Volt úgy is, hogy havonta csak egyszer, hajmosáskor szedték le a kontyukat és varrták vagy varratták fel újból. Voltak ugyanis olyanok, akik saját maguk el tudták ezt intézni. Már a századfordulón voltak azonban olyanok is, akik nem varrattak ilyen menyecskekontyot. A közelmúltban a menyecske már csak hátul “kötött”, piros babos kendőt kötött a fejére.

A lakodalmat folytatva a jó dalok között nem felejtették el dalolni:

39