Szabó Mária: Régi magyar lakodalmas szokások és köszöntők a lendvavidéki falvakból (Lendva, 1996)

A vendéghívás

s ezen a mennyegzőn meg kell jelennünk! Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

A vendéghívó először a násznagyokat (első és második násznagyot) hívta meg, akik rendszerint a keresztapák voltak. Azután a gazdasszonyokat, külön megnevezve a főgazdasszonyt, majd a násznépet. Aztán következtek a más falvakban lakók ("külfalusiak") és végül a falubeliek. A hívás, szépen beosztva, eltartott egy hétig is, azzal, hogy hétfőn és pénteken nem volt szokás a vendéghívás. A vendéghívót étellel, itallal kínálták és pénzt is adtak neki. A rokonságot általában visszamenőleg az unokatestvérekig volt szokás meghívni lakodalomba.

A vendéghívónak bokrétát tűztek a kalapjára, kampósbotjára és a kabátgallérjára. Hajdan ahány házat meghívott, annyi szál virágot, vagy pántlikát kapott kalapjára. Ezzel igazolta a jól végzett munkáját. Aki “szerit” ejthette, szarvasagancsból készített fogantyút a botjára, némelyek fafaragással díszítették azt. A többiek pedig sündisznó tüskés bőrét húzták a kampósbotjukra vagy fokosukra és azzal “tréfálták” a járókelőket. A vendéghívónak tehén szarvából készült, lúdtoll-síppal ellátott kürtje is volt. Ebbe bele-bele fújt, jelezve jöttét. Kötelességéhez tartozott még, hogy daloljon is, mígnem a meghívandó házhoz beengedték. Útközben “iszogatott” a kulacsából vagy kölessel töltötte meg azt és azzal kínálgatta az “utonjárókat”. Küldetése végén helyenként beszámolt a gazdasszonyoknak az elvégzettekről.

13