Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”

got, vagy ha úgy tetszik, a „buddhaságot” feltételezik, ami nem más, mint megvilágosodottság, nirvánában levés, (a buddha szó szanszkritül megvilágosodottat jelent és szóalakilag rokona a magyar buta szónak, a nirvána pedig a buddhisták mennyországa). Igen valószínű, hogy ebben a versben is a józsefségben rejlő jóság világítja meg nemcsak magát a költőt (nem először és nem utoljára szembesül saját megvilágosodott voltával), de dalával (ez volna a vers) nekünk is bevilágítja az est halmait, a fényforrás pedig talán éppen a buggyos, zsíros papíros, amelyre a költő átmentette magát: odaköltötte a verset valami elhasznált papírosra, majd összegyűrte azt, és kidobta a költői műhelyből egyenesen a málnabokorra, vagy ki tudja?

Nemcsak a mikrokozmosz és a makrokozmosz (fű, csillagok) reszketnek, de maga a fény is, mint elektromágneses rezgés. A papíros szót olvasván, hallván, gondolhatunk annak fehérségére, a fehér szín viszont tartalmazza az összes szín skáláját, vagyis a fényt. És mire jutunk, ha elemeire bontjuk ezt a papírost? Nem másra, mint hogy a pap (pap = papa = apa = atyácska = József Attila) ír (ír = gyógykenőcs = zsír, de írással, pl. versben is lehet gyógyítani). Fényt írt tehát az atyácska a fehér papírosra, talán éppen a Harmatocska című költeményt...

Mint tudjuk, a fénynek kettős természete van, nemcsak anyagi (korpuszkuláris), hanem egyben hullám jelleggel is megáldotta a Teremtő. A víz szintén hullámzik, s a harmat meg a hegyek párája is vizes karakterű. Ezen a vonalon viszont a költő attilasága, pontosabban: vízi volta ölt testet a versben. A harmat a légkör párájából kicsapódó vízcsepp, amely rendszerint hajnalban képződik. A tűz (csillagok) és a víz (harmat) mellett megjelenik a levegő elem is (hegyek párája), amelyben természetesen ott lappang a hajnalra kicsapódó gyöngy. A halmok, a hegyek, a rét a föld elemet idézik, míg a málnatő, ill. fonott falomb az ötödik őselemet, a fa minőségét jelenítik meg a költeményben.

Maga a teremtés elevenedik meg a versben, pontosabban a teremtés igei aktusa ér véget ezen a „gyöngy esten” (érdemes elgondolkodni az ige szavunkon, amely visszafelé olvasva égi), s ebbe a „híven elvégzett dologba” fárad bele a költő, aki egyszerre a Teremtő is: József Attila. Együgyű jóság tölti el odabent a „versműhelyben”, hiszen a „dal” elkészült, ott „rezeg” a halmokon, na meg azon a bizonyos málnatőn, ott „szendereg”, mintha maga is egy nagy harmatcsepp volna, amely a hajnalt várná. Ezzel párhuzamosan odakinn a hegyek párája, (mint a lég, a lélek, a szellem megfoghatatlan szubsztanciája) is éppen most van átalakuló félben. Virradatra ebből a párából „csapódik ki”, desztil-68